“A nemzedékek együttélésében azt kellene megtanulnunk, hogy azért szeretlek, mert vagy” – Interjú Barsi Balázs atyával

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Barsi Balázs atya elfogadta interjú felkérésemet az Idősek Világnapja alkalmából. Igazi példakép  Balázs atya, hiszen egy végtelenül szerény, kedves és derűs ember, aki mély hittel és elkötelezettséggel éli meg a keresztény életét, és aki minket is arra ösztönöz, hogy kövessük az igaz utat.

Balázs atya idén töltötte a 78. életévét. Hogyan éli meg az időskort? Mi az, amit már egészen másképp gondol, mint fiatalkorában?

Nagyon érdekes módon pontosan azt élem meg, amire nem számítottam, hogy én ugyanaz vagyok, sőt, egyre jobban az, aki gyerekkoromban voltam. Van valami az emberben, ami nem öregszik, és olyan szép a régi misében: Isten, aki megörvendezteted ifjúságomat. Van bennünk egy örök ifjúság, és ez az Istennel való kapcsolat. A személy maga nem öregszik, csak a képességeink… Idős emberként meg kell tanulnom, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak pihenni, és a gyöngeségeimet oda tudjam adni a Jóistennek.

Ön szerint hogyan válhat gyümölcsözővé az idősek és a fiatalok közötti párbeszéd?

Csak úgy, ha szeretet van. Én olyan családban nőttem fel, ahol a nagyszüleim velünk éltek, és bennünket összekötött egy mélységes szeretet. Persze, voltak nehézségek. Például egymást el kellett viselnünk, ami nem mindig könnyű, viszont

ha a generációk szeretetben vannak, akkor megtapasztalják, hogy egymásért vannak, és nem egymás ellen.

Érdekes módon az idős és a fiatal generáció között nagyon mély kapcsolat jöhet létre, ami még a szülő és a gyermek közöttinél is mélyebb lehet. Így van ez az idősebb pap és a legfiatalabb pap között is: akkora öröm számomra, hogy most két papot is szenteltek a provinciánkban. Sajnos sokszor a szülői szeretet birtokló szeretetté válik, és ez nem jó. Az igazi szeretet szabad, ingyenes, és abban nincs semmi haszon. A nemzedékek együttélésében azt kellene megtanulnunk, hogy azért szeretlek, mert vagy. Nincs más gyógyír, mint megtanulni szeretni Krisztustól, mert a szeretet Istentől van.

Az “elromlik, lecserélem” világát éljük, ami sajnos kihat a párkapcsolatokra, házasságokra is. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy a fiatalokban megerősödjön a hűség, az elköteleződés?

A fiatalok arra szomjaznak, hogy ne ezért vagy azért szeressék őket. A vonzódás, az erósz, a szexuálitás rendben van, ezt Isten találta ki, de ez azon a szereteten belül egészséges, amely a személytől személyig tart.

Amikor azt tudod mondani a társadnak: én azért szeretlek, mert Te, Te vagy, és ezt az embert nem lehet kicserélni.

Egy leromlott társadalom, meg egy színét vesztett egyházi közösség tudja azt sugározni, hogy ez fordítva van. Éppen ma egy elmélkedésemben mondtam azt, hogy a lányokon nagyon nagy felelősség van. Az ősfelelősség az, hogy egy anya szereti a gyermekét, mert az nem valami, hanem Valaki. Amikor a szülő azt mondja a magzatának, hogy: szeretlek. Igazából azt se tudja, hogy milyen lesz, sőt nem is érdekli, mert ha érdekelné, akkor már nem őt szeretné. Egy egészséges, szülni készülő anya megmentheti az egész emberiséget. Tehát Isten azt akarja, hogy a szexualitás, az erósz ennek a tiszta szeretetnek a körén belül ébredjen föl. Nem pedig fordítva. Most pedig lerontják és a szexuális vágyon belül értelmezik a szeretet. Tulajdonképpen akármilyen erős a nemi vágy, nem szabad, hogy a vonzódás kiszabaduljon a teljesen ingyenes, személyes kapcsolatból. Nem nagy, drága, díszes esküvők kellenek, hanem akkor kell az áldás, amikor azt mondod a kedvesednek: akármilyen leszel, bármilyen betegség ér, de Te, Te vagy. És én, Teveled akarok kapcsolatban lenni, teljes kapcsolatban. Na, ez a szentség, és ezt emeli fel Krisztus. Ha ezen belül van a szeretet, akkor tulajdonképpen a szexualitás szentség, mert nem használom a másikat.

Egy másik tévedése a világnak, hogy azt gondoljuk, hogy egyenlőek vagyunk a tehetségben, pedig nem. Ez is megrontja a személyes kapcsolatokat, a párkapcsolatokat, a családot. Ott kezdjük az embert megfogalmazni, hogy milyen képessége van. De az ember személy. A képességekben nem vagyunk egyenlőek. Én férfi vagyok, a másik nő. Ez képesség. De ez nem arra való, hogy egymás ellen legyünk, hanem egymásért legyünk.

Mit tegyünk, ha a keresztény értékrendünket a kortársaink folyamatosan megkérdőjelezik? Hogyan tudjuk nekik átadni hitünk lényegét?

Szeretni, elfogadni és segíteni kell őket, de legyen mindig egy “otthonom” is. Legyenek olyan fiúk, lányok az életünkben, akik mélységesen hisznek Krisztusban. Ott megerősödünk, és amikor megkérdeznek minket reménységünkről, akkor tudunk válaszolni.

Mindenkinek kell hogy legyen egy világnézete, mert ha nincs, akkor nem gondolkodik. Nekünk a világnézetünk az egy személy: a názáreti Jézus. Nincs keresztény világnézet Jézus nélkül. Érdemes összehasonlítani, hogy nekünk egy személyből alakul ki a világnézetünk, nem pedig abból, hogy van egy vallásos világnézetünk bizonyos elvekre építve, mint nagyon sok más gondolkodásnak vagy vallásos színezetű ideológiának. Az alapelv az egy személytelen valami, én pedig személy vagyok.  Akkor rajtam az igazság nem segít, csak legfeljebb kihúz hamis helyzetekből. De milyen jó, hogy azt mondta Jézus: én vagyok az út, az igazság és az élet. Tehát a végső valóság a személy. És mi nem úgy vagyunk, hogy elveket erőltetünk, meg fogunkat összeszorítva kényszerítjük magunkat bizonyos erkölcsös életre.

A keresztény világnézet azért vigasztaló, mert nem valami igazságért vagyok keresztény, hanem azért, aki szeret engem, és életét adta értem.

A keresztény erkölcs az, hogy valami végtelent kaptam, és ezt kell továbbadnom. Azért kell megbocsátanom, mert én tudok a végső megbocsátásról, és ezt kell kiosztogatnom.

Aki nem keresztény, de lehet vele beszélni, azokkal beszéljünk, mert még mi is jobban megérthetjük a hitünket a kérdéseik, csodálatos nyitottságuk vagy akár kemény ellentmondásaik által. Azt mondhatnánk, hogy a katolikus egyház birtokolja a teljes igazságot. Nem. A teljes igazság szeretne birtokolni minket, csak mi nem mindig engedjük. De Krisztus azt mondta: én vagyok az út, az igazság és az élet. Ő sem birtokolni akar bennünket, hanem megajándékozni önmagával.