Stephanus díj Barsi Balázs atya részére 2024.05.13.

Szeretettel tesszük közzé Tulassay Tivadar professzor emeritus Stephanus-díj átadásakor elhangzott laudációját és Balázs atya ezen alkalomból mondott beszédét.

Hála Mindkettőjükért az Úrnak!

Eminenciás Bíboros Úr!

Excellenciás Püspök Úr!

Kedves Barsi Balázs Atya!

Tisztelt Hallgatóság!

Barsi Balázs Széchényi-díjas, Magyar Örökség Díjas ferences szerzetes 2024-ben a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány közösen alapított kulturális díját, a Stephanus díjat kapja. Az alapító okirat szerint ezt olyanoknak ítélik oda, akik magyar nyelven megjelent műveikben az egyetemes keresztény-európai kultúra értékrendjét közvetítik. Káprázatos névsor áll Barsi Balázs neve előtt, elég, csak Robert Sarah bíboros nevét említenem. Persze gyanítható, hogy ahhoz is Balázs Atyának volt köze, hiszen Sarah bíboros könyveit ő fordította magyar nyelvre.

Egyetemes keresztény és európai kultúra. És valóban, Balázs atya életműve úgy része a magyar keresztény kultúrának, hogy munkássága európai dimenziójú, s ezért az az európai szellemi életbe is beépül. Maradandót alkotott, hiszen évtizedek óta nemzedékek viszik magukkal és adják tovább tanítását, és ez beépül a jövőbe. Balázs Atya mindenkire hatást gyakorol. Kevés ilyen személy él köztünk. Hatása Prohászka Ottokáréhoz, Mindszenty Józseféhez vagy Márton Áronéhoz mérhető.

Ki is Barsi Balázs? Nehéz róla méltatást mondani, hiszen összetett és sokrétű személyiség, aki teológusként nemcsak a hittudomány mélységeit ismeri és tudja szuggesztíven átadni, hanem olyan igazi tanárember, generációk nevelője, aki soha nem szűnő lelkesedésével vonzza magához mindazokat, akik akárcsak egyszer is bűvkörébe kerültek. Ezt nemcsak az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium volt diákjai igazolják, hanem tetten érhetjük a több évtizedes noviciusmagiszteri működésének eredményeként is, amikor a magyar és az erdélyi rendtartomány fiatal szerzeteseinek sokaságát nevelte. Sőt, a több mint 3 évtized óta zajló konferenciabeszédei, elmélkedései okán ezrek lelki atyjává vált. Emellett Balázs atya az egyházzene és a katolikus liturgia évezredes értékeinek őrzője, a magyar egyházzene saját hagyományaira támaszkodó egyik megújítója. Az egyházzenében is a tökéletes rendezettség híve, mert vallja, hogy csak ez vezet el Istenhez. Johann Sebastian Bach bibliája lapszélére feljegyezte: „az imádkozó, áhítatos, hívő zenében Isten az ő kegyelmével mindenkor jelen van”, Ezt élhetjük át a sok évszázad alatt kanonizálódott, gregorián harmóniájából is. Harmónia csak a látható és a láthatatlan világ egyensúlyából születhet. Ezért nem lehet az egyház liturgiájából, nyelvéből, szentségi életéből a harmóniát, az esztétikai összetevőt kitörölni. A modernnek mondott kultúra hóbortos formái zűrzavart keltenek a hívőkben. Erre utal XVI. Benedek pápa is, amikor a modern egyházi zenéről szólva megjegyzi, hogy az új kultúrában „a zene irracionális erőket ébreszt fel” és új öntudatot formál. Ennek veszélyére hívta fel Balázs Atya is a figyelmet „Az egy noviciusmester naplójában”: „miért van bennünk „latinokban” az a határozottan romboló és liturgiaellenes nehézkedési erő, hogy minél kevesebben vagyunk, annál inkább szeretnénk ellaposítani a liturgiát …A pacsirta nem néz körül, hogy hányan hallgatják! Számára nincs publikum, nem veszi sem rövidebbre, sem laposabbra énekét!” Barsi Balázs ezért szereti a római liturgia saját, latin nyelvű, nagyobbrészt szentírási szövegeinek és szakaszainak egyszólamú énekelt retorikai előadását, az ősi gregoriánt. A gregorián elsősorban nem zene, hanem a lélek bőségéből fakadó imádság, válasz a szeretetét kinyilatkoztató Istennek.

És ne feledjük, hogy Balázs atya a sümegi lelkigyakorlatos központ és a sümegcsehi Newman-templom megálmodója és megvalósítója. Képzeletben menjünk most el Sümegcsehibe. Sümegcsehi általa megálmodott és Udvardi Erzsébet festményeivel ragyogóan feldíszített kápolnája, épületegyüttese a szépség Istenhez vezető útját teszi kézzelfoghatóvá. Ott minden Istenről beszél. Hiszen minden szépség Istenről, az Igazságról szól. A görög filozófia három alapfogalma – szépség-jóság-igazság – Balázs atya számára is fontos, ő ezeket Istentől eredezteti, és vallja, hogy a művészetnek is ez alapértéke. Sümegcsehi ezért közelebb visz a Teremtőhöz, az örök jósághoz és az igazsághoz. Itt elcsendesedik a világ zaja, megérint a hely szakralitása, alázatra és szelídségre tanít, és igazolva érezzük, hogy a helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van. És a tárgyak mögött felsejlik Balázs atya szelíd, mély emberséggel teli alakja, aki arra tanít, hogy Isten közelségét lelkünk „kamrájában”, magunkat kiüresítve, a teljes csendben találjuk meg.

Barsi Balázst mégis legtöbben prédikátorként ismerik, és valóban, prédikációi sok-sok ember számára jelentenek lelki támaszt, megerősítést a hit útján, akár élőben hallgatják, akár a média más eszközei közvetítik beszédeit, akár olvassák. Sokan vannak, akik mindennap Barsi Balázs elmélkedéseivel kezdik és fejezik be a napot évek, évtizedek óta. Magam is közéjük tartozom, s ezért őt én is lelki vezetőmnek tartom.

Miért küldte a Teremtő éppen őt és éppen most hozzánk? Mert a nyugati civilizáció válságában, az európai katolikus közösségek útkeresésében és útvesztőiben szükségünk van a szelíd, tiszta hangra, amely a mélységben keresi, találja meg, és mutatja fel a magasságot. Balázs atya nem győzi hangsúlyozni, hogy zavarodott világunk ellenére létezik az abszolút szép, az abszolút jó és az abszolút igaz, és van feltámadás. Tanítja, hogy a történelem nem vak és céltalan – a feltámadott Jézus adott neki új irányt és célt. Miként Pilinszky írta: „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”.

A Praetoriumtól a Golgotáig vezető keresztutat nem csupán a Megváltó járta be kettőezer évvel ezelőtt, hanem azóta is minden ember. Stációkat járunk, egyiket a másik után, és csak az vigasztal minket – ahogy Balázs atya fogalmaz az Egy ferences novíciusmester naplójában – hogy Te, Jézusom, előttem utat törtél. Nem a szenvedésre kell figyelni a keresztúton, hanem a szeretetre. Isten ingyenes, pazarlóan nagylelkű, túláradó tékozló szeretetére. A szenvedés, pedig amelyet a new age igyekszik kiiktatni az emberek életéből, életünkhöz tartozik. Balázs atya segít felismerni azt, amit Beethoven így fogalmazott meg: „az élet keresztjei olyanok, mint a zenében a kotta keresztjei: felemelnek.” Hiszen a szenvedésben Jézus áll mellettünk azzal az irgalmas szeretettel, amellyel hordozta a sebeket miattunk és értünk.

Relativizálódott, zavarodott világunkban az Egyház is útkeresésben van. Barsi Balázs hajlíthatatlan következetessége, hite az Egyház tévelygésére is megadja a választ. Látja, hogy mennyire igaza volt VI. Pál pápának, aki még Milánói érsekként a következő megindító szavakat mondta: „Az Egyház egyre nyitottabb lesz, egyre jobban alkalmazkodni fog a világhoz, és ezáltal eltorzítja önnön természetét. Természetfeletti lényegét azonban, minimális mértékre korlátozva, meg fogja őrizni és hűségesen követi majd természetfeletti célját az evilágban e maradék által. Amint az Egyház megtévesztően kiterjed és föladja magát a világban, lélekszáma fokozatosan zsugorodik majd, és egyre csökken…Ez a kisebbség a választottaké lesz, akik szilárdan tanúságot tesznek a hitről.” Barsi Balázs kiválasztott, s ezért tudunk belekapaszkodni tanításába, amikor erről ír: „nekünk, keresztényeknek nem az a feladatunk, hogy létrehozzuk az Egyház egységét, mert azt a Szentlélek a mélyben már megvalósította, hanem hogy vállaljuk ezt az egységet, és felszínre hozzuk az élet minden területén.”

De modernnek mondott világunkban ezt kevesen értik meg és vallják. Inkább fortélyos félelem igazgat minket, amelyet a globális hatalom a befolyásolásra és a manipulációra használ. A félelem természetes, erőteljes emberi érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk vagy akaratunk. De hogyan lehet félelemben élni? Jézus sokszor mondta – ne féljetek! Hajlamosak vagyunk ezt az intelmet a földi világunkra és körülményeinkre vonatkoztatni. Pedig nem csak arra utal. És Jézus, aki sokszor inti tanítványait: ne féljetek, feltámadása utáni egyik utolsó megjelenésekor már másképp köszönti a bezárkózott, félelemtől eltelt, a hatalomtól rettegő tanítványait. Nem azt mondja, hogy „miért féltek, kicsinyhitűek” mint a háborgó tengeren, hanem: Békesség nektek. És a tanítványokban oldódik a félelem. Erre utal Balázs Atya is, amikor azt írja a félelemről, „abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet”. Vagyis akinek nagy a hite, és odaadóan szereti Istent, annak nincsen oka félni.

Isten közelségét, az önzetlen szeretetet lelkünk „kamrájában”, magunkat kiüresítve, a teljes csendben találjuk meg – tanít Balázs Atya. Ehhez menekülni kell a világ zajától, a mindent elöntő reklámok villódzásától, amely elvakítja szemünket. Udvardi Erzsébet kérdezte: „Mert mindannyian jövünk és mindannyian megyünk…..Meglátjuk-e a fényt?”. A fényt nem a szemünkkel kell keresni. Azt csak behunyt szemmel csönden lehet megtalálni. „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele” –mondja Ottlik Géza. Isten nem beszél, de hangja kivehető (Szt. Ágoston). Csöndben kell maradni, befelé figyelni, vagy egy csendes vasárnap délelőtt meghallani egykor a sümegi, vagy mostanság a szécsényi harangszót. S benn a templomban rátalálni a tanítóra. És ha valaki meghallgatta őt, megvilágosodott számára élete értelme is. S elgondolkozhat a tanításon a templom előtt, a gesztenyefák alatt. Hosszan ott fog maradni, mert a felismerés boldogsága tölti majd el. Talán el is bóbiskol kissé az őszi napsütésben. S meglehet, álmában lát majd egy égi lajtorját.

Régi hiedelem szerint, ha gyermek születik, az égen felragyog egy csillag. Köszönjük meg a Teremtőnek, hogy Barsi Balázs csillagát éppen nekünk ragyogtatta fel. Fénye világít, utat mutat, reményt kínál. Arra tanít, hogy farkasokkal teli világunkban az egyetlen hősiesség, az egyedüli lehetséges út báránynak lenni. Azt is mondják, hogy a kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Hát mi benne vagyunk a kiábrándulásnak, a reményvesztettségnek, a lelki szegénységnek igen mély kútjában. Nézzünk felfelé! S látjuk Balázs Atya csillagát, amely mutatja az utat, s ezáltal az igazságot és az életet.

 

"Köszönöm!"

A Stephanus díj meglepett. A pozitív meglepetés is kihívás. Kell-e egyáltalán szólnom?

Mit kell majd mondanom?

Megtaláltam a megoldást. Egyszerűen azt mondom, hogy KÖSZÖNÖM!

Dehát ezt túl rövid. Talán önmagában tiszteletlenség is, hiszen naponta hányszor mondom (s ahogy mennek az évek egyre többször) pl. amikor az egyik testvér hozza a napokig keresett kulcscsomót: „köszönöm”.

Ugyanakkor ennek a köszönetnek, amit most mondanom illik (?), kell (?) hirtelen különös ragyogása lett. Attól lett különös ragyogása, amely igen meglepett, hogy én ehhez most nem akarok semmiféle magyarázatot hozzátenni… Nem mondom, hogy méltatlan vagyok erre a díjra (pedig mondhatnám), azt se mondom, hogy más méltóbb rá (pedig mondhatnám). Azt se mondom, hogy sokak vannak mögöttem: szüleim, testvéreim (Tibi aki már ott van, ahol ez a szó megtalálta a teljességét) húgom, aki jelen van. Bencés tanáraim rendi testvéreim; mindenki akivel csak találkoztam.

Azzal, hogy megmakacsoltam magam; nem mondok többet, csak ezt a szót: köszönöm… Maga ez a szó kezdte kinyilatkoztatni önmagát („Minden kegyelem” ..ez a szó főleg).

XVI. Benedek pápa írta, hogy az Ószövetségben vannak szavak, amelyek beteljesedése várnak (és mert az ember szavai Istenhez is szólnak, aki a TELJESSÉG). Igen, de ez azért van, mert az ember szavai (különösen egyes szavak, amelyekben maga az ember egészen benne lehet) beteljesedésre várnak.

Az ember szavai viszont azért várnak beteljesedésre, mert maga az ember, ha valóban emberként él, beteljesedésre vár. Anélkül is, ha tudná…

Sőt mivel az ember az univerzum személyes összefoglalása, hiszen a néma anyag, a beszélni nem tudó állatok és növények az emberben tudnak megszólalni. Szent Pál megrendítően, mert igazul (ontológiai módon igazul) és ezért hatalmas művészi szépséggel ezt írja (a Rrómaiaknak címzett levelében):

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet uUgyanis hiábavalóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt: velünk együtt, vagyis bennünk) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mint magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli.” ( Róm 8,19-24)

A paradicsomi állapotban nem volt a természet hiábavalóságnak alávetve, mert annak az Isten képére teremtett lénynek (az embernek) a teste volt, aki a megtestesült Fiúban, s a mi Urunkban lett kiválasztva a teremtés előtt. Így minden az emberé volt, az ember Krisztusé, Krisztus pedig az Atyáé a Lélekben (ld. 1 Kor 3,23), akit a Teremtő Ádám orrába fújt, hogy az a Lélek lakozzék a szívében, személye legmélyén. Ádám szakítva Istennel az univerzumot önmagával együtt a hiábavalóságba taszította.

De mi lehetett Ádám első szava? A rabbik addig keresték az ember első szavát, amíg megtalálták. Ádám nagyot lélegzett és azt mondta a Teremtőjének: „KÖSZÖNÖM”. Mit köszönt? Önmaga létét? Ez kevés! Nemcsak azt köszönte meg amit kapott, vagyis az ajándékot, hanem ezzel rejtetten és szemérmesen (mert a nagy szeretet szemérmes), az Adományozót magát köszöntem meg; a vele való létezés- és élet- kapcsolatot.

A paradicsomból kiűzetve (magát tűzte ki onnét) ez a szó lehet azzá az emberi szóvá, amely az összes többi szónál jobban vár a beteljesedésre.

A köszönöm szó tulajdonképpen mindannyiunk mély történése.

Emlékszem, első szavaim között ennek a szónak a mélységére, amit abból éreztem meg, hogy amikor (talán kilenc éves lehettem) karácsonykor a keresztanyám odaadta nekem az ajándékot, édesanyám, aki a kezemet fogta vagy ölében tartott, odasúgta nekem: „kisfiam, mondd, hogy KÖSZÖNÖM.” Ezzel a szóval történt az ajándék átvétele. Enélkül nincs se ajándék, se ajándékozó, se megajándékozott. Ezen szó kipusztulásával, illetve mélységeinek vizsgálatával nem törődve az emberiség pusztulna ki. Maradnának emberszabású lények, de ember egy se. Ami ezután következett az elsőáldozásomon át a primiciás-oltárig és azontúl mind a mai napig, a ma reggeli áldozásig; az a sok ezer köszönöm szó egy végső beteljesedésre vár. Nemcsak bennem, minden emberben. Ebbe a várakozásba sokszor azzal rontunk bele, hogy magyarázzuk, körítéssel látjuk el, nem vagyunk egyszerűek, és nem merünk a szeretet koldusaiként élni és szólni. Sokszor imádságunkat is megrontja nem az, hogy sok mindent kérünk és sok mindent megköszönünk, hanem az, hogy nem engedjük a köszönöm szó mélyén szunnyadó vulkánt kitörni. Igaz, ez majd csak akkor valósulhat meg teljesen amikor, színről színre látjuk azt, aki az Atya képmása, akiben teremtettünk és e látással ez a szó, mint szó megszűnik, mert csak burkolata volt egy másik szónak, vele annak az életnek, amely benne rejtőzött.

De akkor lehetetlen lesz valamit is hozzátenni ehhez a szóhoz, hogy KÖSZÖNÖM, mert a mindenség abban áll fönn, létezik ami ebben a szóban ígéret volt s ez az ígéret beteljesedik. Valójában egy benne rejtőző másik szó teljesedik be. Ez a szó pedig így hangzik: „SZERETLEK”.

Mielőtt (Pilinszky János)

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek.

S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.