Barsi Balázs OFM

A katolikus hit igazságaival kapcsolatban szabad kérdéseket feltenni, hiszen a dialógus a kereszténység lényegéhez tartozik. A mi Urunk Jézus is válaszolt azoknak, akik kérdéssel fordultak hozzá. A hitünkkel kapcsolatos kérdéseket leginkább nem a tartalmuk különbözteti meg egymástól, hanem a mindenkori kérdező hozzáállása. Ugyanazt a kérdést fel lehet tenni őszinte érdeklődésből vagy szenzációéhes kíváncsiságból, a Krisztus-követésben való elkötelezettségünk megerősítésére vagy éppenséggel langyos, megalkuvó életvitelünk igazolására.

Balázs atya

 

Kérdés:

Igaz, hogy Isten Fia megtestesülése Ádám és Éva bűnbeesésének következménye? Ha az ember megmaradt volna kezdeti ártatlanságában, Jézus Krisztus nem jött volna el hozzánk?

Balázs atya válasza:

Nem, lehetetlen, hogy a legnagyobb jó, a szentséges megtestesülés valami esetlegesnek legyen a következménye, az pedig egyenesen botrányos, sőt istenkáromló feltételezés, hogy az ember bűne képes lett volna kiprovokálni valami olyat, amitől Isten egyébként megfosztotta volna az emberiséget. A ferences teológia kezdettől fogva az „incarnatio absoluta” (feltétel nélküli megtestesülés) tanát vallja, mely szerint Isten Fiának megtestesülése Isten szándékai között az első, ennek van tehát alárendelve minden más, a világ teremtése, az üdvtörténet eseményei, beleértve az ember bűne miatti megváltás művét is.  A Fiú, a második isteni személy a teremtés oka és célja, vagyis Karácsony erőterében, a szent megtestesülésben áll fenn az egész világmindenség. Krisztus eljövetelének legmélyebb oka tehát nem a bűn, hanem hogy a szeretetből alkotott mindenség benne létezik, s benne nyeri el végső értelmét, célját. Ha az ember nem vétkezett volna, Krisztus akkor is eljött volna, de megtestesülésének körülményei bizonyára mások lettek volna és kereszthalált sem kellett volna halnia. Ám az ember bűne sem változtatta meg eljövetelének célját, mint ahogy nem tudta meghiúsítani e cél megvalósulását sem, hogy Jézus feltárja nekünk Isten belső életének titkát, és felvegyen minket a Szentháromság szeretetközösségébe.

További részletek erről a témáról:

 

Kérdés:

Miért van az, hogy valaki, aki a földi életben bűnt követ el, örök kárhozattal fizet érte? Hogyan egyeztethető ez össze Isten szeretetével?

Balázs atya válasza:

Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)

Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után.

További részletek erről a témáról:

 

Kérdés:

Ha Jézus Krisztus megváltott minket minden bűntől és megszerezte nekünk a mennyei Atya bocsánatát, mennyiben múlik rajtunk, hogy üdvözülünk-e?

Balázs atya válasza:

Először is tisztáznunk kell, hogy Jézus Krisztus bocsánata a bosszú leghatározottabb visszautasítása, és egy teljesen más, ellenségei agressziójánál végtelenül nagyobb, isteni erő megnyilatkozása. Jézus mint egyszülött Fiú a nemlétezőket létbe hívó erővel rendelkezik ott, ahol Atyjával egy Isten, és irgalma új életet fakaszt. Ezt jelenti, amiről Szent Pál ír, hogy keresztjével lerontotta a gyűlöletet (vö. Ef 2,14). A legsúlyosabb erőszak áldozataként kijelenti, hogy nem a gyűlöleté az utolsó szó. Ez ad emberi, történelmi és politikai szempontból is rendkívüli tekintélyt szavának. A kereszten függve semmit nem von vissza tanításából, első szavától az utolsóig minden érvényben marad, sőt, itt nyer végső értelmet (gondoljunk csak a nyolc boldogságra, és azok közül is különösen az utolsóra!).

Ezért a bocsánat nemcsak az erőszak minden fajtájának egyértelmű és totális visszautasítása, hanem egyben felhívás is. Felhívás arra, hogy a történelemben, az emberi kapcsolatokban se a rosszé legyen az utolsó szó. A „szemet szemért, fogat fogért” szabálya a bűnbeesett ember bosszújának megzabolázását szolgálta, itt azonban arról van szó, hogy végre kiléphetünk a bosszúállás ördögi köréből, és megyünk a dicsőség felé!  A bocsánat befogadása, a bűnbánat és továbbadása, a másoknak való ingyenes megbocsátás általa kiszabadulunk az őrült erejű körforgásból, és immár egyenes úton haladhatunk az atyai ház felé, ahol az irgalmas Atya részesít bennünket az igazi dicsőségben, a Szentháromság örök életében. A bocsánat nem passzivitásra szólít, hogy hagyjunk, tűrjünk valamit, hanem a legnagyobb tettre, akcióra hív fel, amire ember csak képes, nem magától, hanem a Lélek erejében. Teremtő felhívás ez: senki sincs bezárva többé saját gyűlöletének, gonoszságának, bűneinek börtönébe. A börtönajtót Krisztus az ő keresztjével összetörte, s ezáltal onnan új kapcsolat épülhet Isten és ember, ember és ember között.

Ugyanakkor, mivel a bocsánat az emberi szabadság legnagyobb tette, amely egyben a másik ember szabadságához szól, benne van a kockázat vállalása is: vajon azok, akik számára Jézus kérte, elfogadják-e a bocsánatot, igent mondanak-e a benne rejlő felhívásra, vagy visszautasítják, és megmaradnak a gyűlölet ördögi körében? Jézus most meghal, nem tudja megvárni ellenségei és az egész emberiség megtérését. Halála azonban átöleli az egész emberi történelmet, Ádámtól és Évától a világ végéig, amikor majd ugyanezzel a jellel, a szent kereszttel jelenik meg dicsőségben az ég felhőin, és mindenki rátekint arra, akit keresztülszúrtak, és mellüket verik a nemzetek (vö. Jel 1,7). Isten „kiemelt ugyanis egy napot, amelyen igazságos ítéletet ül majd a világ fölött egy arra rendeltetett férfi által. Erről mindenkinek bizonyítékot nyújtott azzal, hogy feltámasztotta őt halottaiból” (ApCsel 17,31). A kereszténység ebből az Atyaisten által adott bizonyítékból élve a szent keresztségben és a bűnbánat szentségében feloldozza a bűnösöket. A kívülállókat pedig meghívja a megtérésre, hogy míg van idő, addig jöjjenek a világosságra, mert az utolsó ítéleten elfoglalandó helyünket nekünk kell megválasztanunk, méghozzá most, ebben az órában. Csak rajtunk múlik, hogy a kárhozottak és átkozottak között leszünk-e, vagy azok között, akikhez így szól az Úr: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől.” (Mt 25,34)

További részletek erről a témáról:

Jézus pere: 71-75. o.

 

Kérdés:

Igaz, hogy nincs igazi megbánás érzelmekkel átélt alázat nélkül?

Balázs atya válasza:

Nagy kegyelem, ha valakinek megadja az Úr bűneinek megsiratását. Volt a liturgia történetében egy mise a könnyek adományáért. Már ebből is kiderül, hogy nem akármilyen bánatért, hanem az Istentől adott bánatért. Vagyis nem akármilyen zavaros érzelmekről van szó bűneinket illetően, hanem egy sajátos isteni adományról, amelyet Isten nem köteles megadni minden gyónáshoz. Maga a „bűnbánat ” szó félrevezethet: érzelmeket sugall, holott a bűnbánat alapvetően akarati döntés, hogy többé nem akarok vétkezni és mindent elkövetek, hogy a bűnöket elkerüljem; az érzelmek által sugallt bűnös cselekedeteket is.

Vannak magasabb rendű érzelmek, amelyek az emberi személy értelmében belátásaiban és szabad akaratában gyökereznek. Ezek inkább világos döntések, mint érzelem; szakítás a bűnnel és lendület Isten felé.

Aki semmiféle érzelmet nem érezve elhatározza, hogy szakít pl. a pletykálkodásával, Isten kegyelmét felhasználva, amennyire lehet, jóváteszi - pl. böjtöl és imádkozik azokért, akikről tovább adta a rosszat, és így megy gyónni -, az igenis bűnbocsánatban - és így feloldozásban – részesül. Az Úr feloldozása valóban hatásos abban a lélekben, aki az Úr iránti engedelmességből elítéli bűneit és elhatározza, hogy szakít azokkal. Tehát az igazi megbánás nem annyira bánkódás (érzelmek!), hanem belátás és elhatározás a hit alapján.

Ugyanakkor igaz, hogy a nevelésnek igen fontos része az érzelmi nevelés: az érzelmek kiművelése. Egész társadalmunk attól is beteg, hogy a negatív érzelmek időnként elszabadulnak, valamint a pozitív érzelmek abszolutizálódnak mások kárára; sőt: akár az igazság kárára is. Az érzelmek kinevelésének egyik lényeges pontja az, hogy mit csináljon a fiatal, amikor megszűnnek az érzelmek? Az ’érzelem-nélküliség’ kezelése az érzelmi nevelés legfontosabb kérdései közé tartozik. Pl. nagy volt a szerelem, három éve házasok. A második gyermek születésekor az asszony beteg; nem élhetnek szexuális életet. Sok a munkájuk, a férjet a munkanélküliség fenyegeti. A lángoló érzelmek kezdenek elmaradni. Ugyanakkor a fiatal férjre próbál ráhajtani egy csinos munkatársnő. „Vigasztalja, megérti őt” – stb. Miben áll itt az érzelmek kezelése? Abban, hogy meggyónik, többet beszélget a feleségével, és elsősorban kerüli az alkalmat, hogy kimondott szavához hűtlen legyen. Vagyis nem megy bele ebbe a „barátságba”, vállalja a szerelem sivatagát.

Minden tehetségünk kiművelése egyben válogatás is: elutasítás és elfogadás. Elutasítása a hűtlenségnek, és elfogadása a hűségnek és igazságnak. Ez egyben fejlődést jelent. Igen hasznos, ha keresünk egy alkalmas lelkivezetőt, aki segít eligazodni a válságos helyzetben. Használjuk fel jól az Isten kegyelmét!

 

Kérdés:

Igaz, hogy csak azokra a bűneinkre kaphatunk bocsánatot, melyeket a gyónásban megvallunk?

Balázs atya válasza:

A szentségekben mindig maga a Szentháromság egy Isten a fő cselekvő. A gyónásban is az Atya cselekszik a Fiú által a Szentlélekben az ember javára, az ember része az, hogy alkalmassá teszi magát Isten művének, a szentségben közölt kegyelemnek a befogadására.

A bűnbevallást ennek fényében kell néznünk. Nem Istennek van szüksége arra, hogy bevalljuk bűneinket, hiszen ő minden gondolatunkat, szavunkat és cselekedetünket, de még mulasztásainkat is ismeri. Az embernek van szüksége arra, hogy hangosan kimondva megvallja bűnét, elismerve ezzel, hogy rászorul Isten irgalmára, mert csak így válik alkalmassá ennek az irgalomnak a befogadására. De pusztán pszichológiai szempontból is káros a bűn elhallgatása, mert állandó szorongást, tudatalatti rettegést idéz elő az ember pszichéjében. Ha valaki éveken, évtizedeken át tudatosan elhallgatja súlyos bűneit, azzal nem Istent csapja be, hanem a saját életét teszi tönkre, megfosztva magát Isten bocsánatától, amely pedig meg tudná őt szabadítani az elfojtott bűntudat nyomasztó rabságából. Ezért is szoktam mondani, hogy elég, ha mindig csak azokat a bűneinket gyónjuk meg, amelyeket a leginkább szeretnénk eltitkolni.

Jézus Krisztus az apostolokra és utódaikra: a püspökökre és a papokra bízta az oldás és kötés hatalmát, amelynek gyakorlásához hozzátartozik, hogy a gyóntató meggyőződik a bűnbánó bűnbánatának őszinteségéről. Ezért is fontos a bűnök megvallása. Ugyanakkor előfordulhat, hogy valaki kinyilvánítja gyónási szándékát, de mert valami miatt elveszítette beszélőképességét, nem tudja megvallani bűneit. Ilyenkor a megvallás őszinte szándéka helyettesítheti a megvallást, és az illető feloldozást kaphat.

Az is megesik, hogy valakinek csak a feloldozás után jut eszébe, hogy valamely súlyos bűnét elfelejtette meggyónni. Ez nem teszi érvénytelenné a gyónást, az illető nyugodtan járulhat szentáldozáshoz, de a következő gyónás alkalmával ezt a bűnét majd meg kell gyónnia.

 

Kérdés:

Van-e olyan bűn, amit még Isten sem bocsáthat meg?

Balázs atya válasza:

Semmilyen bűn nem nagyobb Isten végtelen irgalmánál, mégis maga Jézus mondja, hogy van olyan bűn, amely nem nyerhet bocsánatot: a Szentlélek elleni bűn (vö. Mt 12,31-32), mely éppen a bocsánat befogadása ellen irányul, hiszen a Lélek az, akinek első tette, hogy ránk bizonyítja a bűnt, hogy azután az igaz bűnbánatra elvezetve az isteni megbocsátásban is részesítsen (lásd Jn 16,8 és 20,22-23).

A Szentlélek elleni bűn végeredményben nem más, mint a rosszban való megátalkodottság. Az az ember, aki idáig eljut, már nem képes a bocsánatot befogadni, mert szíve megkeményedett, és bezárult az isteni irgalom előtt. Akármit tesz, akármi történik is vele, azt úgy magyarázza, hogy őt igazolja; bűntudatát elnyomja, a bűnt lekicsinyli vagy egyenesen tagadja. Olyan ez, mint amikor valaki elhatározza, hogy nem mosakszik többé, merthogy ő tiszta, nincsen szüksége fürdésre, s közben olyan büdös, hogy rossz a közelébe menni.

Jellemzően ez a kísértés nem annyira a hitetlen embereket fenyegeti, akik nem ismerik Istent, mint inkább a magukat vallásosnak tartókat, akik szívük mélyén lázadnak Isten ellen, s ahelyett, hogy szakítanának bűneikkel, a nyilvánvaló igazság ellen tusakodnak. Ugyanakkor senkiről sem állíthatjuk biztosan, hogy élete utolsó percéig kitartott ebben a megátalkodottságban, és ezért elkárhozott. Még Júdásról sem tudhatjuk, aki kétségbeesésében öngyilkos lett, hogy az utolsó pillanatban nem nyílt-e meg mégis Isten irgalma előtt, mely egyedül menthette meg őt az örök haláltól. (Az, hogy Jézus „a kárhozat fiának” nevezi Júdást, nem annyira örök sorsára, mint inkább akkori állapotára vonatkozik.)

Egészen más az, hogy bűneinkkel, gyarlóságainkkal egy életen át küszködünk, és elesésről elesésre, botladozva haladunk, mint az, hogy megideologizáljuk, hogy nem is bűn, amiben élünk. Aki ugyan bukdácsol, de kész újra meg újra azonnal felkelni a bűnből, az joggal számíthat arra, hogy Isten megkönyörül rajta, és megszabadítja bűnétől, s minden gyengesége ellenére bizalommal tekinthet az ítélet napjára, mert életét egészen Istenre bízta.

 

Kérdés:

Milyen gyakran gyónjunk?

Balázs atya válasza:

A keresztény reménység nagy kincs, úgyhogy vigyázni kell rá. A rendszeres gyónás azért fontos, hogy ne tömődjék el a forrás, hogy ne szakadjon meg az Úristennel való bensőséges kapcsolat. Nem azért mosakszunk, hogy soha többé ne kelljen mosakodnunk. Igyekszünk tiszták maradni, de számolunk vele, hogy előbb-utóbb úgyis piszkosak leszünk, s ezért természetes, hogy újra meg újra meg is mosakszunk.

Általánosságban a havonkénti gyónást javaslom, mert ez az az időintervallum, amelyre még kellő részletességgel vissza tud emlékezni az ember. Aki ritkábban gyónik, az könnyen abba a hibába eshet, hogy túl általánosan, elnagyoltan látja a legutolsó gyónása óta eltelt időszakot, és a lelkiismerete is eldurvulhat, elveszítheti egészséges érzékenységét. A havonkéntinál sokkal gyakoribb gyónás viszont azért lehet veszélyes, mert az egyik legkényesebb keresztény lelki betegség, az aggályoskodás kialakulását segítheti elő. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeret túlérzékennyé válik, és a hívő egészen apró dolgokat illetően is újra meg újra elbizonytalanodik, hogy nem követett-e el valami bűnt, s feleslegesen vádolja magát. Ez nemcsak a saját maga számára, de a gyóntató papnak is igencsak terhes lehet, és sokszor nincs is más segítség, mint a vak engedelmesség megkövetelése: „Tessék elhinni, hogy Isten ezt és ezt is megbocsátotta, és tessék áldozni menni, vagy többet ne is tessék hozzám jönni!”

A rendszeres gyónás szembesít azzal, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek egy-egy hibánkat leküzdeni, rossz szokásainkkal szakítani. De bármennyire kiábrándító is, hogy hónapról hónapra, évről évre szinte ugyanazt gyónjuk, kegyelmi tapasztalat is egyben, hogy felismerjük: a krisztusi élet az embernek lehetetlen, Istennek azonban lehetséges; hogy nem természetes, hanem természetfeletti életre vagyunk hivatva. Olyan ez, mint mikor Péter apostol Jézus szavára kezdett a vízen járni. Tehetetlenségünk megtapasztalása éppenséggel hozzásegíthet ahhoz, hogy hitelesen és őszintén tudjunk imádkozni Istenhez, aki megment minket, amikor süllyedünk.

 

Kérdés:

A gyermekeknek is kell gyónniuk?

Balázs atya válasza:

A válaszom határozott igen. Először is: A felvilágosodás és a modern kor nagy tévedése, hogy a gyermek ártatlan, nincs benne semmi rossz, csak az őt körülvevő társadalom rontja meg. Azok, akik Jézus gyermekekre vonatkozó szavaiból (lásd Mt 18,10; Mk 10,14) ezt olvassák ki, ettől a divatos szemlélettől félrevezetve rosszul értelmezik Jézus kijelentését. Isten országa nem azért a gyermekeké, mert ők ártatlanságukkal, egyszerűségükkel, gyermeki tisztaságukkal kiérdemelték, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert ők kicsinységük, jelentéktelenségük miatt képtelenek azt kiérdemelni. Vagyis Jézus nem a gyermek pszichológiáját tárja fel, hanem Isten „pszichológiáját”, amikor kinyilatkoztatja, hogy Istennek úgy tetszik, hogy a kicsinyekhez, a jelentéktelenekhez hajol le, és nekik adja országát (lásd még ehhez: Lk 10,21).

A valóság az – és ezt a kinyilatkoztatás tanítja, a mindennapi tapasztalat pedig számtalan példával alátámasztja –, hogy az emberben bizony fogantatásától kezdve ott munkál az áteredő bűn – többek között ez magyarázza, miért is van gyermekkeresztség. Továbbá pszichológiai tény, hogy az öntudatra ébredt kisgyermeknek is van bűntudata, ő is szembesül azzal, hogy valamit rosszul csinált, és nem azzal segítünk neki, ha azt mondjuk, hogy nem is rossz, amit csinált, vagy hogy ő nem hibás, biztosan véletlen volt, hanem azzal szabadíthatjuk fel, hogy megtapasztaltatjuk vele Isten irgalmasságát a megbocsátás által, később pedig a szentgyónás által is.

Pedagógiai szempontból is indokolt, hogy amikor a gyermek az elsőáldozásra készülve a Szeretet nagy misztériumával találkozik, egyúttal megtanulja, hogy az igazi szeretetet nem lehet kiérdemelni, arra nem lehet méltóvá válni – alkalmassá viszont igen, pontosan a bűnbánat által.

Ne idealizáljuk a gyermeket, de ne is nézzük le azáltal, hogy nem feltételezzük róla, hogy neki is van lelkiismerete, hogy tud vágyakozni a tisztaságra, s hogy képes igazán hinni egy benne élő, de rajta kívül is lévő személyben: Jézus Krisztusban, aki maga a határtalan igazság, jóság és élet. (Vö. Vasadi Péter: Ha valóban föltámadt. In: V. P.: Körülnéz. Megköszöni. Szent István Társulat, 2006, 129. oldal)

 

Kérdés:

Mit tegyen az, aki vágyik a szentgyónásra, de például életállapota miatt nem kaphat feloldozást?

Balázs atya válasza:

A szentgyónás lényegi eleme a szentségi feloldozás, de a Szentlélek ennek hiányában is kiáraszthatja kegyelmeit arra, aki őszintén bánja bűneit. A szeretetből fakadó, tökéletes bánat – amikor a Szentlélek működésének hatására a pusztán emberi szégyenkezésen túl az fáj nekünk, hogy Isten ellen vétkeztünk, aki a legjobban szeret minket – azonnal eltörli minden bűnünket.

Mivel azonban az ősbűn megrontotta természetünket, erre a tökéletes bánatra önmagunktól nem könnyű eljutnunk. Önző énünknek nehezére esik felismerni és bevallani, hogy Isten ellen lázadt, ehelyett mindent megtesz azért, hogy felmentést találjon az elkövetett bűnre: mentegessen, a körülményeket hibáztassa, vagy lekicsinyelje a bűn súlyát. De még ha bánjuk is a bűnünket, nem tudhatjuk, hogy bánatunkba nem férkőzött-e önsajnálat, öntetszelgés vagy éppenséggel hamis önvád (ami elsősorban az aggályoskodókat kínozza). Ezért is nagyon fontos, ha ne csak magunkban tartsunk bűnbánatot, hanem egy másik ember előtt valljuk meg bűneinket, aki jelenlétével, figyelmével, esetleg kérdéseivel, visszajelzéseivel segít objektívebben látni saját magunkat és bűneinket.

Szent Jakab levelében kifejezetten felszólít arra, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket (vö. Jak 5,16). Szent Ferenc is azt mondta, hogy ha nincsen pap a testvérek között, akkor egymás előtt vallják meg bűneiket. Ez a fajta „civil gyónás” annyiban több, mint a bűn puszta kimondása, mert itt valójában az egyik testvér a másik testvérben jelenlévő Krisztushoz járul, és neki vallja meg bűnét.

Azoknak pedig, akik el vannak tiltva a szentségektől – például mert elváltak, és új házastársukkal nem szentségi házasságban élnek – azt mondom, hogy igenis legyen lelkiatyjuk, akihez rendszeresen eljárnak gyónni. Igaz, hogy szentségi feloldozásban nem részesítheti őket, de gyónásukat meghallgathatja, tanácsokat, útmutatást, sőt áldást is adhat nekik, mindezzel segítve őket a bűn elleni küzdelemben.

 

Kérdés:

Mi a véleménye Balázs atyának arról, ha valaki gyónás helyett pszichológushoz jár?

Balázs atya válasza:

A két dolog nem ugyanaz, mert más-más réteget érint az emberben, ezért a pszichológus nem helyettesítheti a gyóntató papot, sem fordítva. Igazából az lenne a legjobb, ha egymás munkáját segítenék, kiegészítenék, tiszteletben tartva a másik szakterületét és nem lépve át saját kompetenciájuk határait.

Van olyan helyzet, amikor egy beteg panaszai hátterében valamilyen régi, be nem vallott bűn húzódik meg. Ilyenkor a pszichiáter, pszichoterapeuta segíthet egy bizonyos pontig, de csak akkor, ha nem próbálja meg a bűnt kimagyarázni. Egy hívő keresztényen már csak azért sem segít, ha a bűnét megpróbáljuk eltagadni, mert ő a lelkiismeretében minden felmentés ellenére érezni fogja, hogy elszakadt az Úristentől.

Ilyenkor nem adhat más gyógyulást, csak a bűnbocsánat, melyet egyedül Jézus Krisztusnak van hatalma megadni, mert olyan réteget érint bennünk, amely a pszichénknél is mélyebben van. Ilyen esetben tehát a pszichiáter, pszichoterapeuta akkor jár el helyesen, ha miután rátapintott a probléma okára, azt tanácsolja kliensének, hogy keressen fel egy papot. A szentség erőterében aztán egyesek olyan lendületet kapnak, hogy egyik napról a másikra megszabadulnak pszichés problémáiktól, hiszen a bűnvallás és a bűnbocsánat kihat a fizikai-pszichés állapotunkra is.

Más esetben éppen fordítva: a papnak kell pszichológushoz, pszichiáterhez küldenie valakit, mert az orvosi segítségre szorul. Attól, hogy valaki rendszeresen gyónik, még lehet, hogy pszichológus segítségére vagy éppenséggel pszichiátriai kezelésre van szüksége. Emiatt is nagyon hasznos, ha egy gyóntató pap, lelkivezető rendelkezik alapvető pszichológiai ismeretekkel, tisztában van a leggyakoribb pszichés zavarok fajtáival és tüneteivel, hogy szükség esetén a gyónót a megfelelő szakemberhez irányíthassa. A gyónás ugyanis nem arra való, hogy a pszichénket kezelje, hanem hogy a Lélek erejével személyiségünk legmélyén helyreállítsa azt a belső életet, melyet a bűn tönkretett.

Kérdés:

Mit tegyünk, ha unalmasnak találjuk a szentmisét?

Balázs atya válasza:

A katolikus liturgia a zsidó liturgia folytatása és beteljesítése, s mint ilyen szántszándékkal antieksztatikus. Az értelmünkön keresztül akar megszólítani, nem pedig az érzékeinkre vagy az érzelmeinkre akar hatni, mint az öngerjesztő, ájulásba döntő dionüszoszi kultusz. Persze egy szép oltárkép, egy díszes gregorián alleluja vagy a finom tömjénillat az érzékszerveinken keresztül is megragadja a hívő embert, de a keresztény liturgiától teljesen idegen a mesterséges felajzottság és az élményközpontúság.

Óriási ezért a papok felelőssége, akik a fiataloknak pódiumot és báltermet csinálnak a templomból, s ahelyett, hogy a forráshoz vezetnék a fiatalokat és feltárnák a szentmise misztériumának mélységeit, mindenféle pótcselekvésekkel lelki szórakoztatóipart űznek, Isten bora és kenyere helyett pedig mindenféle édességet, turmixokat és koktélokat kínálnak nekik. Ettől előbb-utóbb szükségképpen megcsömörlik a pap és a hívő nép egyaránt, vagy pedig a káplán atya kimerülve az ötletekből, melyekkel vasárnapról vasárnapra „feldobhatná” a híveket, úgy dönt, hogy neki nincs is papi hivatása, és szögre akasztja a reverendát.

Természetesen nagyon jó, ha a szentmise szép érzelmeket, jó gondolatokat, nemes elhatározásokat ébreszt bennünk, de a legfontosabb, hogy istengyermeki életünket táplálja, akkor is, ha ebből mit sem érzünk. Ez az istengyermekség ugyanis mindenestül felülmúlja az érzékelés világát. Lehet, hogy szétszórtak, fáradtak, idegesek vagyunk, s olykor talán unjuk is a szentmisét. Nem baj, viseljük el nagyvonalúan, és tartsunk ki hittel az Eucharisztia közösségében. Felajánláskor tegyünk mi is mindent oda az oltárra: érzéseinket, jó szándékainkat, örömeinket és gondjainkat, s kérjük a Szentlelket, hogy amit szükséges, azt elégessen; amit lehet, azt megtisztítson; s ami arra érdemes, azt átváltoztasson, átlényegítsen belőle.

A szentmise a keresztény imádság csúcspontja, és a mennyország kezdete itt a földön. A mennyben pedig már biztosan nem fogunk unatkozni!

 

Kérdés:

Kell-e félnünk a végső napok eseményeitől? Jézus is félelmetes történésekről beszél, és a Jelenések könyve is tele van katasztrófával, pusztulással – hogy legyünk hát bizakodók?

Balázs atya válasza:

Valaki azt mondta, amikor a Jelenések könyvének magyarázatát hallgatta, hogy ezt a sok vért tovább már nem bírja. De hát nem ilyen a történelmünk, akár kétezer évvel ezelőtt, akár ma, a 21. század második évtizedének elején? Isten nem valami tündérvilágba szállt le, hanem a valós, emberi történelembe. A véres háborúk, csapások és kozmikus borzalmak nem tőle erednek, hanem a szeretet Istenét visszautasító ember szívéből, aki fellázadt Teremtője ellen, ezzel felforgatva a kozmosz rendjét.

Az Ó- és az Újszövetség lényegében ugyanazokkal a képekkel tárja elénk az utolsó nap riadalmát, s ezek a képek az apokalipszis műfajának kötelező elemei: a világegyetem összetartó erői megrendülnek, az ember élettere beszűkül, szinte a minimumra redukálódik. Csapás csapást követ, sokan meghalnak, páni félelem lesz úrrá az emberiségen. A kinyilatkoztató Szentléleknek azonban mindezzel nem az a célja, hogy a végső napok forgatókönyvét elénk tárja. Nem is elsősorban az értelmünket akarja megszólítani ezekkel a víziókkal, hanem a lelkünk legmélyét, hogy magunkba szálljunk. Hiszen még nem érkezett el az utolsó ítélet ideje, még van idő, hogy megtérjünk, és a Krisztus győzelmét ünneplő sokasághoz csatlakozzunk. A Szentlélek azt akarja, hogy lássuk ezeket a félelmetes, olykor érthetetlen, sőt őrült álomképe­ket, ugyanakkor azt is, hogy a Bárány győzelmének fényében szemléljük őket!

Leg­főképp az igazak élén vonuló győztes Krisztust, a Hűségest, az Igazat kell szemlélnünk. Ha rá tekintünk, ha őt követjük, minket is eláraszt az Istentől való békesség, vigasz­talás, gyöngédség és világosság, mely felülmúl minden sötétséget és félelmet, a gonoszság összes erejét. Ha így olvassuk a Jelenések könyvét, akkor az nem a borzalmak és félelmek, hanem az isteni világosság és vigasztalás könyve lesz számunkra.

 

Kérdés:

Nem aránytévesztés liturgikus kérdésekkel foglalkozni, ahelyett, hogy a társadalmunkban jelen lévő sokféle ínség enyhítésén fáradoznánk?

Balázs atya válasza:

A kétféle dolog ilyenfajta szembeállítása durva csúsztatás. Gondoljunk csak vissza Jézus szavára, amit akkor mondott, amikor egy asszony kenetet öntött a lábára, és Júdás rosszallását fejezte ki a pazarlás miatt, mondván, hogy ennek árát a szegényeknek kellett volna adni.

Csak az az Egyház fordulhat hitelesen a szegényekhez, csak az hirdetheti krisztusi módon az evangéliumot, amely életének a liturgia forrása és csúcspontja. Elsősorban azzal hirdetjük az evangéliumot, és azzal szolgáljuk az emberek üdvösségét, hogy napról napra bemutatjuk a szent áldozatot, egyre táguló körökben bevonva Krisztus áldozatába minden embert, a fiatalok párkeresését, az öregek haldoklását, a társadalmi feszültségeket és a gazdasági gondokat. A papoknak nem politikusoknak, nem szociális agitátoroknak, nem teológiai professzoroknak, hanem mindenekelőtt a liturgia vezetőinek kell lenniük, mert erre szentelte fel őket az Anyaszentegyház. Mindegy, hogy rogyadozó falusi templomocskában vagy katedrálisban miséznek, feladatuk az ünnep jó ízétől megfosztott, megfáradt, beteg és bűnöktől összetört lelkekbe sugározni Isten szeretetét, minden embernek átadni a legfontosabb üzenetet: „Isten szeret téged.”

A szentmise az egyetlen igaz világosság a kozmoszban, amely mindent megvilágosít. Hiszen ez a világ elmúlik, de az Úr dicsérete örökké megmarad. Ezért mindenütt, ahol a keresztények a szent liturgiát az őt megillető helyre teszik, ahol az Isten dicsérete olyan érték, melyet a lelkipásztori szükségletekre hivatkozva nem lehet degradálni, háttérbe szorítani, mellékes feladatként kezelni, az Egyház lényege felragyog, és a kereszténység megújul. Ott azonnal nyilvánvalóvá válik Isten uralma, s minden a helyére kerül. A testvéri kapcsolatok soha nem sejtett dimenziókat nyernek, a feladatokhoz való hozzáállás átalakul, az egész kozmosz ragyogni kezd, s megjelenik valami földöntúli békesség, melyet megérez még a hitetlen világ is.

 

Kérdés:

Mire jó, hogy újra lehet háttal misézni? Nem az fejezi ki jobban az eucharisztikus közösséget, ha a pap és a hívek körülállják az oltárt?

Balázs atya válasza:

A szentmise ősi formájának újbóli elterjedésével újra kell gondolnunk a II. vatikáni zsinat után általánosan elterjedt jelenséget, a szembeoltár, szembemisézés kérdését. Már maga a kifejezés is elárulja, mennyire megfogyatkozott a szimbólumok iránti érzékünk: míg őseink kétezer éven át a szentmiseáldozatot meghatározott irányba, legtöbbször kelet felé fordulva mutatták be, mert a felkelő nap az örök, soha le nem nyugvó Napot, Krisztust jelképezte számukra, addig a zsinat után mintha a nép lenne a fő vonatkoztatási pont: a hívekhez képest mondjuk, hogy szemben vagy háttal van az oltár, mintha a pap nekik mutatná be a szentmiseáldozatot, nem pedig a mindenható, fölséges és örökkévaló Istennek.

Az oltár nép felé fordításának bevallott célja az, hogy így jobban kifejeződjék a szentmise lakomajellege. Valóban, az, hogy a pap és a hívek az oltár két oldalán, egymással szemben helyezkednek el, jobban felidézi az Utolsó vacsora közös asztalát, ugyanakkor viszont az úrvacsora áldozati és hódolati aspektusát elhomályosítja, a szent cselekmény egészét alapvetően a pap és a hívek dialogizálásaként állítja be, ráadásul mindeközben a papot akaratlanul is egyfajta színészi szerepbe kényszeríti, nem beszélve arról, hogy – ősi pogány rítusok mintájára – mindvégig hátat fordíttat vele a tabernákulumban jelen lévő Eucharisztiának. Mindent egybevetve az oltár megfordítása alighanem több hátránnyal járt, mint előnnyel, és ezért nem a II. vatikáni zsinat a felelős, ugyanis a zsinat liturgikus konstitúciója ezt nem írta elő, sőt állást sem foglalt a kérdésben. Aki viszont a szentmise hódolati és áldozati aspektusát zárójelbe teszi, és a szentmisét csupán ünnepi lakomának tartja, súlyosan téved, s ennek a tévedésnek káros következményei – nem pusztán a liturgia, hanem természetszerűleg a hit és erkölcs terén is – igen hamar jelentkeznek.

Az utolsó vacsorán Urunk mint bűnökért felajánlott áldozatot adta nekünk szent testét és vérét. Az úrvacsora (Cœna Domini) tehát Jézus Atyának bemutatott hódolatának és áldozatának gyümölcse, s az, hogy a pap és a hívek egy irányba nézve vettek részt a szent áldozatban, éppen az egység kifejeződése volt. Ennek a létjogosultsága és liturgikus jogi szempontból való törvényessége korunkban is vitathatatlan, és nemcsak a régi, ún. tridenti misében, hanem a mise új, ma rendesnek nevezett formájában is. Egyébként megjegyzésre érdemes, hogy az órómai korban voltak templomok, ahol az oltár a néppel szembefordítva állt, ám ezek függönnyel el voltak takarva az áldozatbemutatás idejére, illetve a középkor katedrálisaiban, melyeknek apszisa nem keletre, hanem nyugatra nézett, az áldozat liturgiájához érve a hívek megfordultak, hogy a pappal együtt, aki ily módon a hátuk mögé került, mind kelet felé nézzenek.

 

Kérdés:

Mi értelme van annak, hogy újra lehet latinul misézni? Ez nemcsak az idősebb generáció nosztalgiázása, miközben a fiatalabb nemzedékek inkább a gitáros miséket szeretik?

Balázs atya válasza:

Nem lehet általánosítani: én nagyon sok igényes, intelligens fiatalt ismerek, akit vonz a régi liturgia, mert ott valami olyat tapasztal meg, ami túlmutat minden emberi produkción, és valódi találkozáshoz segíti Istennel. A közkeletű tévhittel ellentétben ez a miseforma nem középkori vagy pláne ellenreformációs találmány, hanem a kereszténység kezdeteitől folyamatosan kibontakozó liturgia, Nagy Szent Gergely pápa, a tridenti zsinat és a II. vatikáni zsinat miséje. Hiszem, hogy a papok és hívek üdvére válik, ha újra felfedezik és jobban megismerik.

Ezzel szemben ha a szentmisén modern költeményeket énekelünk gitárkísérettel, az a szent misztériumokba való beavatás helyett csupán felszínes érzelmek keltésére elég, s ha eközben ráadásul még a II. vatikáni zsinatra is hivatkozunk, szégyellhetjük magunkat, mert nemhogy a zsinati rendelkezések betűjével, de szellemével is szembemegyünk. A gitáros énekeknek megvan a maguk helye és szerepe: hittanórán, kiránduláson, zarándoklaton, cserkésztáborban – de nem a szentmisén, ahol csak a legigényesebb és legművészibb zenének van helye, mindenekelőtt a gregoriánnak, mely az Anyaszentegyház zenei anyanyelve.

Egyébként a régi miseforma újbóli általános engedélyezése esetében sokkal többről van szó nosztalgiázásnál: XVI. Benedek pápa ezzel a rendelkezésével a zsinatot követő, pozitívnak aligha nevezhető liturgikus fejlemények után egy nélkülözhetetlen kiegyensúlyozó lépést tett meg, amikor, egyházfői felelősségét átérezve, az evangéliumi bölcs gazda módjára a régi és új egymás mellett élése és kölcsönhatása által kívánta előmozdítani a liturgia és az Egyház megújulását.

Ezért is tartom vakvágánynak a latin mise – magyar mise szembeállítást. Hiszen az új mise is eredendően latin nyelvű, s az általánossá lett népnyelvűség nem helyezte hatályon kívül a II. vatikáni zsinat rendelkezését, mely szerint a híveknek tudniuk kell a mise rájuk eső részeit latinul mondani. Ezzel párhuzamosan a népnyelvűség a régi mise mai formájában is jelen van, és biztos vagyok benne, hogy idővel még nagyobb teret kaphat. A ma hívő embere egyébként sem a II. vatikáni zsinat előtti kor embere, aki alig várja, hogy anyanyelvén hallja Isten igéjét és értsen valamit a miséből – ő nem „laikus” többé; Isten szent népének, királyi papságának tagjaként határozza meg magát, alkalma nyílik a tevékeny részvételre, mégis valami mélyebbre vágyik a liturgiában.

El kell mélyedni a több mint ezerkilencszáz éves múltra visszatekintő liturgiában, ahelyett, hogy felülnénk olyan olcsó kijelentéseknek, hogy annál „igazibb” a szentmise, minél jobban hasonlít Jézus Utolsó vacsorájához. Hogy az apostoli korban hogyan miséztek, pontosan nem tudjuk, de két dolog biztos: 1. nem úgy, mint ma, 2. nem is úgy, mint ahogy az Utolsó vacsorán Jézustól látták. A kezdetekhez visszatérni, kétezer év történelmét figyelmen kívül hagyva egyébként is lehetetlenség, ráadásul az Egyház szerves fejlődésének és a Szentlélek folyamatos működésének tagadása is lenne.

Végezzük hát hűségesen a liturgiát, óvakodva attól, hogy bármiféle divatot, giccset, öncélú művészieskedést, érzelgősséget és magamutogatást beengedjünk a liturgikus ünneplésbe, hiszen az a Zsinat tanítása szerint Csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a Forrás is, amelyből fakad minden ereje ( vö. SC 10).

 

Kérdés:

Mi a jelentősége a kérő imának, amikor Isten úgyis mindentudó, mindenható és jóságos, s pontosan tudja, mire van szükségünk, mi szolgálja az üdvösségünket és mi nem?

Balázs atya válasza:

A kérő imádságban nem Istent „vesszük rá”, hogy jó legyen hozzánk és másokhoz, hanem az ő örök jóságának nyitunk ajtót a magunk és mások számára. Az Úr Jézus maga mondja: „Kérjetek és adatik nektek.” Illetve: „Bármit kértek az én nevemben, megadatik nektek.”

De meg kell tanulni kérni. A „bármi” nem azt jelenti, hogy ami csak az eszünkbe jut. Akárhogyan kérjük, Isten semmi olyant nem ad, nem is tudna adni, ami az örök boldogságunkat akadályozza, ami az üdvösségünkre káros lenne. Nem két ember áll egymással szemben, hanem a teremtmény kér a Teremtőtől, aki előre látja a sorsát, a halál és a feltámadás utáni életét. Az ember azonban semmit nem lát előre. Ebben az összefüggésben kell szemlélni a csodás imameghallgatásokat is. Egy embertől hiába kérjük, nem tud csodát tenni. Istentől csodát is szabad kérni – de mindig azzal az előre elfogadással, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Soha ne felejtsük, hogy Isten nem tud rosszat tenni. Amit kérünk, néha nem adja meg – de ad másvalamit, sokszor többet helyette. Ez Isten előrelátó jósága.

Ezért nem pusztán emberi bizalomnak, hanem a Teremtőbe vetett bizalomnak kell áthatnia a kérést!  Ha Isten nem is hallgatott meg – látszólag -, akkor is le kell borulnunk és meg kell köszönnünk, mert valójában meghallgatott, csak még nem tudjuk, hogyan. Bizonyosnak kell lennünk egy másfajta adományban: abban, hogy mégiscsak meghallgatott, de nem úgy, ahogyan mi elgondoltuk. Akkor hiteles a kérő ember magatartása, ha a „nem-meghallgatást” is el tudja fogadni, mint Isten szeretetteljes ajándékát.

Amikor a karonülő gyerek kapkod az éles kés után, és hisztizik, hogy adjuk oda neki, akkor magunkhoz öleljük, de nem kapja meg, amit kér. Nem kell „belebolondulni” abba, ha a dolgok másként alakulnak, ha például szétszakad egy jegyesség. „Istenem, úgy látszik, mást akartál.” Fáj, nem értjük, de megköszönjük, mert tudjuk, hogy nincsen olyan kérés, amit az Isten ne hallgatna meg. Kérjük, hogy gyógyuljon meg a beteg. Ha nem gyógyul meg, akkor talán a kérésünk segített neki, hogy üdvözüljön. Meghal majd, de ott lesz a szentek között, vagy talán kap egy sugallatot, és a halála előtt bűnbánatot tart.

A kérő ima legmélyebb értelme, hogy a kérő ember egész életét és az egész történelmet belehelyezi az Istennel való kapcsolatba. Eleve ez a kézenfekvő emberi hozzáállás, hiszen minden ember személyes kapcsolatokban él. Tehát akkor viselkedik igazán emberként, ha életét az Istennel való  személyes kapcsolatban éli - vagyis állandóan kér és megköszön. Egyetlen imameghallgatás fényt vet minden kérő imádságra: az, amikor a názáreti Jézus kiáltott az Istenhez a kereszten. Az Atya meghallgatta őt, és harmadnapra dicsőségesen föltámasztotta. Ebbe az imádságba van belehelyezve az emberi történelem, az egész életünk, hiszen Krisztusban az Atya a mi testünket támasztotta fel. Tehát Isten – szent Fia által – minden ember kiáltását meghallgatta. Nekünk ennek tudatában kell élnünk az életünket, szemlélnünk összes kérésünket, meghallgatott és úgynevezett meg nem hallgatott imádságainkat, a kisebb-nagyobb csodákat, amelyeket életünk során mindannyian megéltünk.

 

Kérdés:

Jézus Krisztus sokszor beszélt az ő és az Atya egységéről, de nem beszélt kifejezetten Szentháromságról és a Szentlélekről mint isteni személyről. Mire alapozódik a keresztény tanítás, hogy a Szentlélek a harmadik isteni személy?

Balázs atya válasza:

Érdekes, hogy előbb fogadta el a kereszténység a Szentháromságot, mint hogy elméleti módon igyekezett volna hitigazságként igazolni. Azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy két személy között a legnagyobb titok, a legédesebb valóság a kettejük közötti szeretet. Ugyanakkor itt a földön két ember mindig abban a veszélyben van, hogy „elszeret” egymás mellett. Az egyik így szereti a másikat, a másik meg emígy, a kód, amivel szeretik egymást, nem ugyanaz. Esetenként tragikus következményekkel is jár, ha a szeretet ilyen töredékes, esetleges valóság, ha csak valami, s nem maga is egy személy.

Szokták azt is mondani, hogy két egymást szerető ember akkor szeret igazán, ha nem egymásra, hanem egy irányba néznek. Ez az állítás engem mindig idegesített. Ha ketten összefognak és elköteleződnek egy jó ügy mellett, az nagyon szép, de azért valljuk meg, a szívünknek kevés. Ha csak ’valami’ mellett kötelezzük el magunkat, ha csak ’valami’ felé tekintünk együtt, az nem lehet tökéletes szeretet, és pláne nem a szeretet teljessége, mert tárgyiasult szeretetté degradálódik.

Éppen azt tanuljuk meg az Evangéliumból, hogy a szeretet nem valami, nem érzés, nem eszme, hanem maga is személy: a Szentlélek. Ő az Atya és Fiú között áramló Szeretet. Mert az Atya úgy szereti a Fiút, hogy öröktől fogva árasztja felé a Szentlelket, és a Fiú ezt úgy viszonozza, hogy ugyanezt a Szentlelket mintegy „visszaadja” az Atyának. Ez az ő szeretetük kódja, nyelve. Nagyon nehéz ezt megközelíteni, de valamit megértünk belőle.

Ezt a Valakit mi megkapjuk, mint személyt, de mint képességet is. A két embert összekötő szeretet a Szentlélek Isten, aki miközben felbomolhatatlan, örökre szóló köteléket hoz létre kettejük között, egyben a Szentháromság életébe is beletestesíti őket, és arra indítja, hogy ők se maradjanak ketten.

Ez a szentmise köszöntésében szereplő „communicatio Spiritus Sancti”, a Szentlélek közöltetése, illetve közössége. Vagyis a Szentlélek olyan közösségre lép az emberrel, hogy az „én” legmélyét foglalja le, s ezáltal leszünk képesek szeretni, szeretni Istent és szeretni egymást.

Ezért is a legnagyobb szentírási idézet számomra hosszú évek óta a Róm 5,5: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” Ez az „Isten szeretete” kifejezés többjelentésű. Először is azt jelenti, hogy Isten szeret minket, másodszor azt, hogy mi szeretjük őt, és harmadszor, hogy az ő szeretetével szeretjük egymást. Tehát abban a pillanatban, ahogy a Szentlélek belénk áradásával annak a tudatára ébredünk, hogy az Isten végtelenül szeret minket, ebben a pillanatban mi is viszont tudjuk szeretni az Istent, és ugyanezzel a szeretettel szeretni tudjuk egymást.

Szent János evangéliumában az utolsó vacsorán mondja az Úr Jézus, hogy „ahogy az Atya szeret engem, úgy szeretlek én is titeket”. Ez az ahogy és ez az úgy a Szentlélek Isten legszebb neve. És utána azt is mondja, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”,vagyis  ugyanazzal a Szentlélekkel, őt adva egymásnak. A sokat emlegetett keresztény szeretet nem egy múlékony érzés, nem is csupán egy bizonyos erkölcsi magatartás, hanem maga a harmadik isteni személy, a Szentlélek.

Ezért is imádkozzuk nap mint nap a rózsafüzért, illetve énekeljük május hónapban a lorettói litániát, a Szűzanyát köszöntve és közbenjárását kérve. Hiszem, hogy ez kedves Isten előtt, és majd a  feltámadás után is beszélgethetek a Szűzanyával, kedves szentjeimmel és rég meghalt őseimmel is.

Názáret iskolája, 2004-es kiadás: 36-38. o., 2011-es kiadás: 64-66. o.

Énekemmé lettek igazságaid: 109-114. o.

 

Kérdés:

 

Miért nem engedi meg a katolikus Egyház a válást még olyan esetben sem, amikor az egyik fél egyértelműen áldozat? A református egyház pedig miért engedi meg a válást és az újraházasodást?