
A katolikus hit igazságaival kapcsolatban szabad kérdéseket feltenni, hiszen a dialógus a kereszténység lényegéhez tartozik. A mi Urunk Jézus is válaszolt azoknak, akik kérdéssel fordultak hozzá. A hitünkkel kapcsolatos kérdéseket leginkább nem a tartalmuk különbözteti meg egymástól, hanem a mindenkori kérdező hozzáállása. Ugyanazt a kérdést fel lehet tenni őszinte érdeklődésből vagy szenzációéhes kíváncsiságból, a Krisztus-követésben való elkötelezettségünk megerősítésére vagy éppenséggel langyos, megalkuvó életvitelünk igazolására.
Balázs atya
Kérdés:
Igaz, hogy Isten Fia megtestesülése Ádám és Éva bűnbeesésének következménye? Ha az ember megmaradt volna kezdeti ártatlanságában, Jézus Krisztus nem jött volna el hozzánk?
Balázs atya válasza:
Nem, lehetetlen, hogy a legnagyobb jó, a szentséges megtestesülés valami esetlegesnek legyen a következménye, az pedig egyenesen botrányos, sőt istenkáromló feltételezés, hogy az ember bűne képes lett volna kiprovokálni valami olyat, amitől Isten egyébként megfosztotta volna az emberiséget. A ferences teológia kezdettől fogva az „incarnatio absoluta” (feltétel nélküli megtestesülés) tanát vallja, mely szerint Isten Fiának megtestesülése Isten szándékai között az első, ennek van tehát alárendelve minden más, a világ teremtése, az üdvtörténet eseményei, beleértve az ember bűne miatti megváltás művét is. A Fiú, a második isteni személy a teremtés oka és célja, vagyis Karácsony erőterében, a szent megtestesülésben áll fenn az egész világmindenség. Krisztus eljövetelének legmélyebb oka tehát nem a bűn, hanem hogy a szeretetből alkotott mindenség benne létezik, s benne nyeri el végső értelmét, célját. Ha az ember nem vétkezett volna, Krisztus akkor is eljött volna, de megtestesülésének körülményei bizonyára mások lettek volna és kereszthalált sem kellett volna halnia. Ám az ember bűne sem változtatta meg eljövetelének célját, mint ahogy nem tudta meghiúsítani e cél megvalósulását sem, hogy Jézus feltárja nekünk Isten belső életének titkát, és felvegyen minket a Szentháromság szeretetközösségébe.
További részletek erről a témáról:
Kérdés:
Miért van az, hogy valaki, aki a földi életben bűnt követ el, örök kárhozattal fizet érte? Hogyan egyeztethető ez össze Isten szeretetével?
Balázs atya válasza:
Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)
Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után.
További részletek erről a témáról:
Kérdés:
Ha Jézus Krisztus megváltott minket minden bűntől és megszerezte nekünk a mennyei Atya bocsánatát, mennyiben múlik rajtunk, hogy üdvözülünk-e?
Balázs atya válasza:
Először is tisztáznunk kell, hogy Jézus Krisztus bocsánata a bosszú leghatározottabb visszautasítása, és egy teljesen más, ellenségei agressziójánál végtelenül nagyobb, isteni erő megnyilatkozása. Jézus mint egyszülött Fiú a nemlétezőket létbe hívó erővel rendelkezik ott, ahol Atyjával egy Isten, és irgalma új életet fakaszt. Ezt jelenti, amiről Szent Pál ír, hogy keresztjével lerontotta a gyűlöletet (vö. Ef 2,14). A legsúlyosabb erőszak áldozataként kijelenti, hogy nem a gyűlöleté az utolsó szó. Ez ad emberi, történelmi és politikai szempontból is rendkívüli tekintélyt szavának. A kereszten függve semmit nem von vissza tanításából, első szavától az utolsóig minden érvényben marad, sőt, itt nyer végső értelmet (gondoljunk csak a nyolc boldogságra, és azok közül is különösen az utolsóra!).
Ezért a bocsánat nemcsak az erőszak minden fajtájának egyértelmű és totális visszautasítása, hanem egyben felhívás is. Felhívás arra, hogy a történelemben, az emberi kapcsolatokban se a rosszé legyen az utolsó szó. A „szemet szemért, fogat fogért” szabálya a bűnbeesett ember bosszújának megzabolázását szolgálta, itt azonban arról van szó, hogy végre kiléphetünk a bosszúállás ördögi köréből, és megyünk a dicsőség felé! A bocsánat befogadása, a bűnbánat és továbbadása, a másoknak való ingyenes megbocsátás általa kiszabadulunk az őrült erejű körforgásból, és immár egyenes úton haladhatunk az atyai ház felé, ahol az irgalmas Atya részesít bennünket az igazi dicsőségben, a Szentháromság örök életében. A bocsánat nem passzivitásra szólít, hogy hagyjunk, tűrjünk valamit, hanem a legnagyobb tettre, akcióra hív fel, amire ember csak képes, nem magától, hanem a Lélek erejében. Teremtő felhívás ez: senki sincs bezárva többé saját gyűlöletének, gonoszságának, bűneinek börtönébe. A börtönajtót Krisztus az ő keresztjével összetörte, s ezáltal onnan új kapcsolat épülhet Isten és ember, ember és ember között.
Ugyanakkor, mivel a bocsánat az emberi szabadság legnagyobb tette, amely egyben a másik ember szabadságához szól, benne van a kockázat vállalása is: vajon azok, akik számára Jézus kérte, elfogadják-e a bocsánatot, igent mondanak-e a benne rejlő felhívásra, vagy visszautasítják, és megmaradnak a gyűlölet ördögi körében? Jézus most meghal, nem tudja megvárni ellenségei és az egész emberiség megtérését. Halála azonban átöleli az egész emberi történelmet, Ádámtól és Évától a világ végéig, amikor majd ugyanezzel a jellel, a szent kereszttel jelenik meg dicsőségben az ég felhőin, és mindenki rátekint arra, akit keresztülszúrtak, és mellüket verik a nemzetek (vö. Jel 1,7). Isten „kiemelt ugyanis egy napot, amelyen igazságos ítéletet ül majd a világ fölött egy arra rendeltetett férfi által. Erről mindenkinek bizonyítékot nyújtott azzal, hogy feltámasztotta őt halottaiból” (ApCsel 17,31). A kereszténység ebből az Atyaisten által adott bizonyítékból élve a szent keresztségben és a bűnbánat szentségében feloldozza a bűnösöket. A kívülállókat pedig meghívja a megtérésre, hogy míg van idő, addig jöjjenek a világosságra, mert az utolsó ítéleten elfoglalandó helyünket nekünk kell megválasztanunk, méghozzá most, ebben az órában. Csak rajtunk múlik, hogy a kárhozottak és átkozottak között leszünk-e, vagy azok között, akikhez így szól az Úr: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől.” (Mt 25,34)
További részletek erről a témáról:
Jézus pere: 71-75. o.
Kérdés:
Igaz, hogy nincs igazi megbánás érzelmekkel átélt alázat nélkül?
Balázs atya válasza:
Nagy kegyelem, ha valakinek megadja az Úr bűneinek megsiratását. Volt a liturgia történetében egy mise a könnyek adományáért. Már ebből is kiderül, hogy nem akármilyen bánatért, hanem az Istentől adott bánatért. Vagyis nem akármilyen zavaros érzelmekről van szó bűneinket illetően, hanem egy sajátos isteni adományról, amelyet Isten nem köteles megadni minden gyónáshoz. Maga a „bűnbánat ” szó félrevezethet: érzelmeket sugall, holott a bűnbánat alapvetően akarati döntés, hogy többé nem akarok vétkezni és mindent elkövetek, hogy a bűnöket elkerüljem; az érzelmek által sugallt bűnös cselekedeteket is.
Vannak magasabb rendű érzelmek, amelyek az emberi személy értelmében belátásaiban és szabad akaratában gyökereznek. Ezek inkább világos döntések, mint érzelem; szakítás a bűnnel és lendület Isten felé.
Aki semmiféle érzelmet nem érezve elhatározza, hogy szakít pl. a pletykálkodásával, Isten kegyelmét felhasználva, amennyire lehet, jóváteszi - pl. böjtöl és imádkozik azokért, akikről tovább adta a rosszat, és így megy gyónni -, az igenis bűnbocsánatban - és így feloldozásban – részesül. Az Úr feloldozása valóban hatásos abban a lélekben, aki az Úr iránti engedelmességből elítéli bűneit és elhatározza, hogy szakít azokkal. Tehát az igazi megbánás nem annyira bánkódás (érzelmek!), hanem belátás és elhatározás a hit alapján.
Ugyanakkor igaz, hogy a nevelésnek igen fontos része az érzelmi nevelés: az érzelmek kiművelése. Egész társadalmunk attól is beteg, hogy a negatív érzelmek időnként elszabadulnak, valamint a pozitív érzelmek abszolutizálódnak mások kárára; sőt: akár az igazság kárára is. Az érzelmek kinevelésének egyik lényeges pontja az, hogy mit csináljon a fiatal, amikor megszűnnek az érzelmek? Az ’érzelem-nélküliség’ kezelése az érzelmi nevelés legfontosabb kérdései közé tartozik. Pl. nagy volt a szerelem, három éve házasok. A második gyermek születésekor az asszony beteg; nem élhetnek szexuális életet. Sok a munkájuk, a férjet a munkanélküliség fenyegeti. A lángoló érzelmek kezdenek elmaradni. Ugyanakkor a fiatal férjre próbál ráhajtani egy csinos munkatársnő. „Vigasztalja, megérti őt” – stb. Miben áll itt az érzelmek kezelése? Abban, hogy meggyónik, többet beszélget a feleségével, és elsősorban kerüli az alkalmat, hogy kimondott szavához hűtlen legyen. Vagyis nem megy bele ebbe a „barátságba”, vállalja a szerelem sivatagát.
Minden tehetségünk kiművelése egyben válogatás is: elutasítás és elfogadás. Elutasítása a hűtlenségnek, és elfogadása a hűségnek és igazságnak. Ez egyben fejlődést jelent. Igen hasznos, ha keresünk egy alkalmas lelkivezetőt, aki segít eligazodni a válságos helyzetben. Használjuk fel jól az Isten kegyelmét!
Kérdés:
Igaz, hogy csak azokra a bűneinkre kaphatunk bocsánatot, melyeket a gyónásban megvallunk?
Balázs atya válasza:
A szentségekben mindig maga a Szentháromság egy Isten a fő cselekvő. A gyónásban is az Atya cselekszik a Fiú által a Szentlélekben az ember javára, az ember része az, hogy alkalmassá teszi magát Isten művének, a szentségben közölt kegyelemnek a befogadására.
A bűnbevallást ennek fényében kell néznünk. Nem Istennek van szüksége arra, hogy bevalljuk bűneinket, hiszen ő minden gondolatunkat, szavunkat és cselekedetünket, de még mulasztásainkat is ismeri. Az embernek van szüksége arra, hogy hangosan kimondva megvallja bűnét, elismerve ezzel, hogy rászorul Isten irgalmára, mert csak így válik alkalmassá ennek az irgalomnak a befogadására. De pusztán pszichológiai szempontból is káros a bűn elhallgatása, mert állandó szorongást, tudatalatti rettegést idéz elő az ember pszichéjében. Ha valaki éveken, évtizedeken át tudatosan elhallgatja súlyos bűneit, azzal nem Istent csapja be, hanem a saját életét teszi tönkre, megfosztva magát Isten bocsánatától, amely pedig meg tudná őt szabadítani az elfojtott bűntudat nyomasztó rabságából. Ezért is szoktam mondani, hogy elég, ha mindig csak azokat a bűneinket gyónjuk meg, amelyeket a leginkább szeretnénk eltitkolni.
Jézus Krisztus az apostolokra és utódaikra: a püspökökre és a papokra bízta az oldás és kötés hatalmát, amelynek gyakorlásához hozzátartozik, hogy a gyóntató meggyőződik a bűnbánó bűnbánatának őszinteségéről. Ezért is fontos a bűnök megvallása. Ugyanakkor előfordulhat, hogy valaki kinyilvánítja gyónási szándékát, de mert valami miatt elveszítette beszélőképességét, nem tudja megvallani bűneit. Ilyenkor a megvallás őszinte szándéka helyettesítheti a megvallást, és az illető feloldozást kaphat.
Az is megesik, hogy valakinek csak a feloldozás után jut eszébe, hogy valamely súlyos bűnét elfelejtette meggyónni. Ez nem teszi érvénytelenné a gyónást, az illető nyugodtan járulhat szentáldozáshoz, de a következő gyónás alkalmával ezt a bűnét majd meg kell gyónnia.
Kérdés:
Van-e olyan bűn, amit még Isten sem bocsáthat meg?
Balázs atya válasza:
Semmilyen bűn nem nagyobb Isten végtelen irgalmánál, mégis maga Jézus mondja, hogy van olyan bűn, amely nem nyerhet bocsánatot: a Szentlélek elleni bűn (vö. Mt 12,31-32), mely éppen a bocsánat befogadása ellen irányul, hiszen a Lélek az, akinek első tette, hogy ránk bizonyítja a bűnt, hogy azután az igaz bűnbánatra elvezetve az isteni megbocsátásban is részesítsen (lásd Jn 16,8 és 20,22-23).
A Szentlélek elleni bűn végeredményben nem más, mint a rosszban való megátalkodottság. Az az ember, aki idáig eljut, már nem képes a bocsánatot befogadni, mert szíve megkeményedett, és bezárult az isteni irgalom előtt. Akármit tesz, akármi történik is vele, azt úgy magyarázza, hogy őt igazolja; bűntudatát elnyomja, a bűnt lekicsinyli vagy egyenesen tagadja. Olyan ez, mint amikor valaki elhatározza, hogy nem mosakszik többé, merthogy ő tiszta, nincsen szüksége fürdésre, s közben olyan büdös, hogy rossz a közelébe menni.
Jellemzően ez a kísértés nem annyira a hitetlen embereket fenyegeti, akik nem ismerik Istent, mint inkább a magukat vallásosnak tartókat, akik szívük mélyén lázadnak Isten ellen, s ahelyett, hogy szakítanának bűneikkel, a nyilvánvaló igazság ellen tusakodnak. Ugyanakkor senkiről sem állíthatjuk biztosan, hogy élete utolsó percéig kitartott ebben a megátalkodottságban, és ezért elkárhozott. Még Júdásról sem tudhatjuk, aki kétségbeesésében öngyilkos lett, hogy az utolsó pillanatban nem nyílt-e meg mégis Isten irgalma előtt, mely egyedül menthette meg őt az örök haláltól. (Az, hogy Jézus „a kárhozat fiának” nevezi Júdást, nem annyira örök sorsára, mint inkább akkori állapotára vonatkozik.)
Egészen más az, hogy bűneinkkel, gyarlóságainkkal egy életen át küszködünk, és elesésről elesésre, botladozva haladunk, mint az, hogy megideologizáljuk, hogy nem is bűn, amiben élünk. Aki ugyan bukdácsol, de kész újra meg újra azonnal felkelni a bűnből, az joggal számíthat arra, hogy Isten megkönyörül rajta, és megszabadítja bűnétől, s minden gyengesége ellenére bizalommal tekinthet az ítélet napjára, mert életét egészen Istenre bízta.
Kérdés:
Milyen gyakran gyónjunk?
Balázs atya válasza:
A keresztény reménység nagy kincs, úgyhogy vigyázni kell rá. A rendszeres gyónás azért fontos, hogy ne tömődjék el a forrás, hogy ne szakadjon meg az Úristennel való bensőséges kapcsolat. Nem azért mosakszunk, hogy soha többé ne kelljen mosakodnunk. Igyekszünk tiszták maradni, de számolunk vele, hogy előbb-utóbb úgyis piszkosak leszünk, s ezért természetes, hogy újra meg újra meg is mosakszunk.
Általánosságban a havonkénti gyónást javaslom, mert ez az az időintervallum, amelyre még kellő részletességgel vissza tud emlékezni az ember. Aki ritkábban gyónik, az könnyen abba a hibába eshet, hogy túl általánosan, elnagyoltan látja a legutolsó gyónása óta eltelt időszakot, és a lelkiismerete is eldurvulhat, elveszítheti egészséges érzékenységét. A havonkéntinál sokkal gyakoribb gyónás viszont azért lehet veszélyes, mert az egyik legkényesebb keresztény lelki betegség, az aggályoskodás kialakulását segítheti elő. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeret túlérzékennyé válik, és a hívő egészen apró dolgokat illetően is újra meg újra elbizonytalanodik, hogy nem követett-e el valami bűnt, s feleslegesen vádolja magát. Ez nemcsak a saját maga számára, de a gyóntató papnak is igencsak terhes lehet, és sokszor nincs is más segítség, mint a vak engedelmesség megkövetelése: „Tessék elhinni, hogy Isten ezt és ezt is megbocsátotta, és tessék áldozni menni, vagy többet ne is tessék hozzám jönni!”
A rendszeres gyónás szembesít azzal, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek egy-egy hibánkat leküzdeni, rossz szokásainkkal szakítani. De bármennyire kiábrándító is, hogy hónapról hónapra, évről évre szinte ugyanazt gyónjuk, kegyelmi tapasztalat is egyben, hogy felismerjük: a krisztusi élet az embernek lehetetlen, Istennek azonban lehetséges; hogy nem természetes, hanem természetfeletti életre vagyunk hivatva. Olyan ez, mint mikor Péter apostol Jézus szavára kezdett a vízen járni. Tehetetlenségünk megtapasztalása éppenséggel hozzásegíthet ahhoz, hogy hitelesen és őszintén tudjunk imádkozni Istenhez, aki megment minket, amikor süllyedünk.
Kérdés:
A gyermekeknek is kell gyónniuk?
Balázs atya válasza:
A válaszom határozott igen. Először is: A felvilágosodás és a modern kor nagy tévedése, hogy a gyermek ártatlan, nincs benne semmi rossz, csak az őt körülvevő társadalom rontja meg. Azok, akik Jézus gyermekekre vonatkozó szavaiból (lásd Mt 18,10; Mk 10,14) ezt olvassák ki, ettől a divatos szemlélettől félrevezetve rosszul értelmezik Jézus kijelentését. Isten országa nem azért a gyermekeké, mert ők ártatlanságukkal, egyszerűségükkel, gyermeki tisztaságukkal kiérdemelték, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert ők kicsinységük, jelentéktelenségük miatt képtelenek azt kiérdemelni. Vagyis Jézus nem a gyermek pszichológiáját tárja fel, hanem Isten „pszichológiáját”, amikor kinyilatkoztatja, hogy Istennek úgy tetszik, hogy a kicsinyekhez, a jelentéktelenekhez hajol le, és nekik adja országát (lásd még ehhez: Lk 10,21).
A valóság az – és ezt a kinyilatkoztatás tanítja, a mindennapi tapasztalat pedig számtalan példával alátámasztja –, hogy az emberben bizony fogantatásától kezdve ott munkál az áteredő bűn – többek között ez magyarázza, miért is van gyermekkeresztség. Továbbá pszichológiai tény, hogy az öntudatra ébredt kisgyermeknek is van bűntudata, ő is szembesül azzal, hogy valamit rosszul csinált, és nem azzal segítünk neki, ha azt mondjuk, hogy nem is rossz, amit csinált, vagy hogy ő nem hibás, biztosan véletlen volt, hanem azzal szabadíthatjuk fel, hogy megtapasztaltatjuk vele Isten irgalmasságát a megbocsátás által, később pedig a szentgyónás által is.
Pedagógiai szempontból is indokolt, hogy amikor a gyermek az elsőáldozásra készülve a Szeretet nagy misztériumával találkozik, egyúttal megtanulja, hogy az igazi szeretetet nem lehet kiérdemelni, arra nem lehet méltóvá válni – alkalmassá viszont igen, pontosan a bűnbánat által.
Ne idealizáljuk a gyermeket, de ne is nézzük le azáltal, hogy nem feltételezzük róla, hogy neki is van lelkiismerete, hogy tud vágyakozni a tisztaságra, s hogy képes igazán hinni egy benne élő, de rajta kívül is lévő személyben: Jézus Krisztusban, aki maga a határtalan igazság, jóság és élet. (Vö. Vasadi Péter: Ha valóban föltámadt. In: V. P.: Körülnéz. Megköszöni. Szent István Társulat, 2006, 129. oldal)
Kérdés:
Mit tegyen az, aki vágyik a szentgyónásra, de például életállapota miatt nem kaphat feloldozást?
Balázs atya válasza:
A szentgyónás lényegi eleme a szentségi feloldozás, de a Szentlélek ennek hiányában is kiáraszthatja kegyelmeit arra, aki őszintén bánja bűneit. A szeretetből fakadó, tökéletes bánat – amikor a Szentlélek működésének hatására a pusztán emberi szégyenkezésen túl az fáj nekünk, hogy Isten ellen vétkeztünk, aki a legjobban szeret minket – azonnal eltörli minden bűnünket.
Mivel azonban az ősbűn megrontotta természetünket, erre a tökéletes bánatra önmagunktól nem könnyű eljutnunk. Önző énünknek nehezére esik felismerni és bevallani, hogy Isten ellen lázadt, ehelyett mindent megtesz azért, hogy felmentést találjon az elkövetett bűnre: mentegessen, a körülményeket hibáztassa, vagy lekicsinyelje a bűn súlyát. De még ha bánjuk is a bűnünket, nem tudhatjuk, hogy bánatunkba nem férkőzött-e önsajnálat, öntetszelgés vagy éppenséggel hamis önvád (ami elsősorban az aggályoskodókat kínozza). Ezért is nagyon fontos, ha ne csak magunkban tartsunk bűnbánatot, hanem egy másik ember előtt valljuk meg bűneinket, aki jelenlétével, figyelmével, esetleg kérdéseivel, visszajelzéseivel segít objektívebben látni saját magunkat és bűneinket.
Szent Jakab levelében kifejezetten felszólít arra, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket (vö. Jak 5,16). Szent Ferenc is azt mondta, hogy ha nincsen pap a testvérek között, akkor egymás előtt vallják meg bűneiket. Ez a fajta „civil gyónás” annyiban több, mint a bűn puszta kimondása, mert itt valójában az egyik testvér a másik testvérben jelenlévő Krisztushoz járul, és neki vallja meg bűnét.
Azoknak pedig, akik el vannak tiltva a szentségektől – például mert elváltak, és új házastársukkal nem szentségi házasságban élnek – azt mondom, hogy igenis legyen lelkiatyjuk, akihez rendszeresen eljárnak gyónni. Igaz, hogy szentségi feloldozásban nem részesítheti őket, de gyónásukat meghallgathatja, tanácsokat, útmutatást, sőt áldást is adhat nekik, mindezzel segítve őket a bűn elleni küzdelemben.
Kérdés:
Mi a véleménye Balázs atyának arról, ha valaki gyónás helyett pszichológushoz jár?
Balázs atya válasza:
A két dolog nem ugyanaz, mert más-más réteget érint az emberben, ezért a pszichológus nem helyettesítheti a gyóntató papot, sem fordítva. Igazából az lenne a legjobb, ha egymás munkáját segítenék, kiegészítenék, tiszteletben tartva a másik szakterületét és nem lépve át saját kompetenciájuk határait.
Van olyan helyzet, amikor egy beteg panaszai hátterében valamilyen régi, be nem vallott bűn húzódik meg. Ilyenkor a pszichiáter, pszichoterapeuta segíthet egy bizonyos pontig, de csak akkor, ha nem próbálja meg a bűnt kimagyarázni. Egy hívő keresztényen már csak azért sem segít, ha a bűnét megpróbáljuk eltagadni, mert ő a lelkiismeretében minden felmentés ellenére érezni fogja, hogy elszakadt az Úristentől.
Ilyenkor nem adhat más gyógyulást, csak a bűnbocsánat, melyet egyedül Jézus Krisztusnak van hatalma megadni, mert olyan réteget érint bennünk, amely a pszichénknél is mélyebben van. Ilyen esetben tehát a pszichiáter, pszichoterapeuta akkor jár el helyesen, ha miután rátapintott a probléma okára, azt tanácsolja kliensének, hogy keressen fel egy papot. A szentség erőterében aztán egyesek olyan lendületet kapnak, hogy egyik napról a másikra megszabadulnak pszichés problémáiktól, hiszen a bűnvallás és a bűnbocsánat kihat a fizikai-pszichés állapotunkra is.
Más esetben éppen fordítva: a papnak kell pszichológushoz, pszichiáterhez küldenie valakit, mert az orvosi segítségre szorul. Attól, hogy valaki rendszeresen gyónik, még lehet, hogy pszichológus segítségére vagy éppenséggel pszichiátriai kezelésre van szüksége. Emiatt is nagyon hasznos, ha egy gyóntató pap, lelkivezető rendelkezik alapvető pszichológiai ismeretekkel, tisztában van a leggyakoribb pszichés zavarok fajtáival és tüneteivel, hogy szükség esetén a gyónót a megfelelő szakemberhez irányíthassa. A gyónás ugyanis nem arra való, hogy a pszichénket kezelje, hanem hogy a Lélek erejével személyiségünk legmélyén helyreállítsa azt a belső életet, melyet a bűn tönkretett.
Kérdés:
Mit tegyünk, ha unalmasnak találjuk a szentmisét?
Balázs atya válasza:
A katolikus liturgia a zsidó liturgia folytatása és beteljesítése, s mint ilyen szántszándékkal antieksztatikus. Az értelmünkön keresztül akar megszólítani, nem pedig az érzékeinkre vagy az érzelmeinkre akar hatni, mint az öngerjesztő, ájulásba döntő dionüszoszi kultusz. Persze egy szép oltárkép, egy díszes gregorián alleluja vagy a finom tömjénillat az érzékszerveinken keresztül is megragadja a hívő embert, de a keresztény liturgiától teljesen idegen a mesterséges felajzottság és az élményközpontúság.
Óriási ezért a papok felelőssége, akik a fiataloknak pódiumot és báltermet csinálnak a templomból, s ahelyett, hogy a forráshoz vezetnék a fiatalokat és feltárnák a szentmise misztériumának mélységeit, mindenféle pótcselekvésekkel lelki szórakoztatóipart űznek, Isten bora és kenyere helyett pedig mindenféle édességet, turmixokat és koktélokat kínálnak nekik. Ettől előbb-utóbb szükségképpen megcsömörlik a pap és a hívő nép egyaránt, vagy pedig a káplán atya kimerülve az ötletekből, melyekkel vasárnapról vasárnapra „feldobhatná” a híveket, úgy dönt, hogy neki nincs is papi hivatása, és szögre akasztja a reverendát.
Természetesen nagyon jó, ha a szentmise szép érzelmeket, jó gondolatokat, nemes elhatározásokat ébreszt bennünk, de a legfontosabb, hogy istengyermeki életünket táplálja, akkor is, ha ebből mit sem érzünk. Ez az istengyermekség ugyanis mindenestül felülmúlja az érzékelés világát. Lehet, hogy szétszórtak, fáradtak, idegesek vagyunk, s olykor talán unjuk is a szentmisét. Nem baj, viseljük el nagyvonalúan, és tartsunk ki hittel az Eucharisztia közösségében. Felajánláskor tegyünk mi is mindent oda az oltárra: érzéseinket, jó szándékainkat, örömeinket és gondjainkat, s kérjük a Szentlelket, hogy amit szükséges, azt elégessen; amit lehet, azt megtisztítson; s ami arra érdemes, azt átváltoztasson, átlényegítsen belőle.
A szentmise a keresztény imádság csúcspontja, és a mennyország kezdete itt a földön. A mennyben pedig már biztosan nem fogunk unatkozni!
Kérdés:
Kell-e félnünk a végső napok eseményeitől? Jézus is félelmetes történésekről beszél, és a Jelenések könyve is tele van katasztrófával, pusztulással – hogy legyünk hát bizakodók?
Balázs atya válasza:
Valaki azt mondta, amikor a Jelenések könyvének magyarázatát hallgatta, hogy ezt a sok vért tovább már nem bírja. De hát nem ilyen a történelmünk, akár kétezer évvel ezelőtt, akár ma, a 21. század második évtizedének elején? Isten nem valami tündérvilágba szállt le, hanem a valós, emberi történelembe. A véres háborúk, csapások és kozmikus borzalmak nem tőle erednek, hanem a szeretet Istenét visszautasító ember szívéből, aki fellázadt Teremtője ellen, ezzel felforgatva a kozmosz rendjét.
Az Ó- és az Újszövetség lényegében ugyanazokkal a képekkel tárja elénk az utolsó nap riadalmát, s ezek a képek az apokalipszis műfajának kötelező elemei: a világegyetem összetartó erői megrendülnek, az ember élettere beszűkül, szinte a minimumra redukálódik. Csapás csapást követ, sokan meghalnak, páni félelem lesz úrrá az emberiségen. A kinyilatkoztató Szentléleknek azonban mindezzel nem az a célja, hogy a végső napok forgatókönyvét elénk tárja. Nem is elsősorban az értelmünket akarja megszólítani ezekkel a víziókkal, hanem a lelkünk legmélyét, hogy magunkba szálljunk. Hiszen még nem érkezett el az utolsó ítélet ideje, még van idő, hogy megtérjünk, és a Krisztus győzelmét ünneplő sokasághoz csatlakozzunk. A Szentlélek azt akarja, hogy lássuk ezeket a félelmetes, olykor érthetetlen, sőt őrült álomképeket, ugyanakkor azt is, hogy a Bárány győzelmének fényében szemléljük őket!
Legfőképp az igazak élén vonuló győztes Krisztust, a Hűségest, az Igazat kell szemlélnünk. Ha rá tekintünk, ha őt követjük, minket is eláraszt az Istentől való békesség, vigasztalás, gyöngédség és világosság, mely felülmúl minden sötétséget és félelmet, a gonoszság összes erejét. Ha így olvassuk a Jelenések könyvét, akkor az nem a borzalmak és félelmek, hanem az isteni világosság és vigasztalás könyve lesz számunkra.
Kérdés:
Nem aránytévesztés liturgikus kérdésekkel foglalkozni, ahelyett, hogy a társadalmunkban jelen lévő sokféle ínség enyhítésén fáradoznánk?
Balázs atya válasza:
A kétféle dolog ilyenfajta szembeállítása durva csúsztatás. Gondoljunk csak vissza Jézus szavára, amit akkor mondott, amikor egy asszony kenetet öntött a lábára, és Júdás rosszallását fejezte ki a pazarlás miatt, mondván, hogy ennek árát a szegényeknek kellett volna adni.
Csak az az Egyház fordulhat hitelesen a szegényekhez, csak az hirdetheti krisztusi módon az evangéliumot, amely életének a liturgia forrása és csúcspontja. Elsősorban azzal hirdetjük az evangéliumot, és azzal szolgáljuk az emberek üdvösségét, hogy napról napra bemutatjuk a szent áldozatot, egyre táguló körökben bevonva Krisztus áldozatába minden embert, a fiatalok párkeresését, az öregek haldoklását, a társadalmi feszültségeket és a gazdasági gondokat. A papoknak nem politikusoknak, nem szociális agitátoroknak, nem teológiai professzoroknak, hanem mindenekelőtt a liturgia vezetőinek kell lenniük, mert erre szentelte fel őket az Anyaszentegyház. Mindegy, hogy rogyadozó falusi templomocskában vagy katedrálisban miséznek, feladatuk az ünnep jó ízétől megfosztott, megfáradt, beteg és bűnöktől összetört lelkekbe sugározni Isten szeretetét, minden embernek átadni a legfontosabb üzenetet: „Isten szeret téged.”
A szentmise az egyetlen igaz világosság a kozmoszban, amely mindent megvilágosít. Hiszen ez a világ elmúlik, de az Úr dicsérete örökké megmarad. Ezért mindenütt, ahol a keresztények a szent liturgiát az őt megillető helyre teszik, ahol az Isten dicsérete olyan érték, melyet a lelkipásztori szükségletekre hivatkozva nem lehet degradálni, háttérbe szorítani, mellékes feladatként kezelni, az Egyház lényege felragyog, és a kereszténység megújul. Ott azonnal nyilvánvalóvá válik Isten uralma, s minden a helyére kerül. A testvéri kapcsolatok soha nem sejtett dimenziókat nyernek, a feladatokhoz való hozzáállás átalakul, az egész kozmosz ragyogni kezd, s megjelenik valami földöntúli békesség, melyet megérez még a hitetlen világ is.
Kérdés:
Mire jó, hogy újra lehet háttal misézni? Nem az fejezi ki jobban az eucharisztikus közösséget, ha a pap és a hívek körülállják az oltárt?
Balázs atya válasza:
A szentmise ősi formájának újbóli elterjedésével újra kell gondolnunk a II. vatikáni zsinat után általánosan elterjedt jelenséget, a szembeoltár, szembemisézés kérdését. Már maga a kifejezés is elárulja, mennyire megfogyatkozott a szimbólumok iránti érzékünk: míg őseink kétezer éven át a szentmiseáldozatot meghatározott irányba, legtöbbször kelet felé fordulva mutatták be, mert a felkelő nap az örök, soha le nem nyugvó Napot, Krisztust jelképezte számukra, addig a zsinat után mintha a nép lenne a fő vonatkoztatási pont: a hívekhez képest mondjuk, hogy szemben vagy háttal van az oltár, mintha a pap nekik mutatná be a szentmiseáldozatot, nem pedig a mindenható, fölséges és örökkévaló Istennek.
Az oltár nép felé fordításának bevallott célja az, hogy így jobban kifejeződjék a szentmise lakomajellege. Valóban, az, hogy a pap és a hívek az oltár két oldalán, egymással szemben helyezkednek el, jobban felidézi az Utolsó vacsora közös asztalát, ugyanakkor viszont az úrvacsora áldozati és hódolati aspektusát elhomályosítja, a szent cselekmény egészét alapvetően a pap és a hívek dialogizálásaként állítja be, ráadásul mindeközben a papot akaratlanul is egyfajta színészi szerepbe kényszeríti, nem beszélve arról, hogy – ősi pogány rítusok mintájára – mindvégig hátat fordíttat vele a tabernákulumban jelen lévő Eucharisztiának. Mindent egybevetve az oltár megfordítása alighanem több hátránnyal járt, mint előnnyel, és ezért nem a II. vatikáni zsinat a felelős, ugyanis a zsinat liturgikus konstitúciója ezt nem írta elő, sőt állást sem foglalt a kérdésben. Aki viszont a szentmise hódolati és áldozati aspektusát zárójelbe teszi, és a szentmisét csupán ünnepi lakomának tartja, súlyosan téved, s ennek a tévedésnek káros következményei – nem pusztán a liturgia, hanem természetszerűleg a hit és erkölcs terén is – igen hamar jelentkeznek.
Az utolsó vacsorán Urunk mint bűnökért felajánlott áldozatot adta nekünk szent testét és vérét. Az úrvacsora (Cœna Domini) tehát Jézus Atyának bemutatott hódolatának és áldozatának gyümölcse, s az, hogy a pap és a hívek egy irányba nézve vettek részt a szent áldozatban, éppen az egység kifejeződése volt. Ennek a létjogosultsága és liturgikus jogi szempontból való törvényessége korunkban is vitathatatlan, és nemcsak a régi, ún. tridenti misében, hanem a mise új, ma rendesnek nevezett formájában is. Egyébként megjegyzésre érdemes, hogy az órómai korban voltak templomok, ahol az oltár a néppel szembefordítva állt, ám ezek függönnyel el voltak takarva az áldozatbemutatás idejére, illetve a középkor katedrálisaiban, melyeknek apszisa nem keletre, hanem nyugatra nézett, az áldozat liturgiájához érve a hívek megfordultak, hogy a pappal együtt, aki ily módon a hátuk mögé került, mind kelet felé nézzenek.
Legújabban a szembemisézés általánosan elterjedt gyakorlatának negatívumait tompítja a Szentatyánkról „Benedek-oltárnak” nevezett oltárelrendezés: az oltár közepén álló nagy méretű oltárkereszt, mellette a gyertyatartókkal mintegy szellemi függönyt von a pap és a hívek közé, így segítve elő számukra, hogy ha egymással szemben foglalnak is helyet, a szent áldozat bemutatása közben fizikailag és lelkileg is mindnyájan Krisztus felé forduljanak.
Kérdés:
Mi értelme van annak, hogy újra lehet latinul misézni? Ez nemcsak az idősebb generáció nosztalgiázása, miközben a fiatalabb nemzedékek inkább a gitáros miséket szeretik?
Balázs atya válasza:
Nem lehet általánosítani: én nagyon sok igényes, intelligens fiatalt ismerek, akit vonz a régi liturgia, mert ott valami olyat tapasztal meg, ami túlmutat minden emberi produkción, és valódi találkozáshoz segíti Istennel. A közkeletű tévhittel ellentétben ez a miseforma nem középkori vagy pláne ellenreformációs találmány, hanem a kereszténység kezdeteitől folyamatosan kibontakozó liturgia, Nagy Szent Gergely pápa, a tridenti zsinat és a II. vatikáni zsinat miséje. Hiszem, hogy a papok és hívek üdvére válik, ha újra felfedezik és jobban megismerik.
Ezzel szemben ha a szentmisén modern költeményeket énekelünk gitárkísérettel, az a szent misztériumokba való beavatás helyett csupán felszínes érzelmek keltésére elég, s ha eközben ráadásul még a II. vatikáni zsinatra is hivatkozunk, szégyellhetjük magunkat, mert nemhogy a zsinati rendelkezések betűjével, de szellemével is szembemegyünk. A gitáros énekeknek megvan a maguk helye és szerepe: hittanórán, kiránduláson, zarándoklaton, cserkésztáborban – de nem a szentmisén, ahol csak a legigényesebb és legművészibb zenének van helye, mindenekelőtt a gregoriánnak, mely az Anyaszentegyház zenei anyanyelve.
Egyébként a régi miseforma újbóli általános engedélyezése esetében sokkal többről van szó nosztalgiázásnál: XVI. Benedek pápa ezzel a rendelkezésével a zsinatot követő, pozitívnak aligha nevezhető liturgikus fejlemények után egy nélkülözhetetlen kiegyensúlyozó lépést tett meg, amikor, egyházfői felelősségét átérezve, az evangéliumi bölcs gazda módjára a régi és új egymás mellett élése és kölcsönhatása által kívánta előmozdítani a liturgia és az Egyház megújulását.
Ezért is tartom vakvágánynak a latin mise – magyar mise szembeállítást. Hiszen az új mise is eredendően latin nyelvű, s az általánossá lett népnyelvűség nem helyezte hatályon kívül a II. vatikáni zsinat rendelkezését, mely szerint a híveknek tudniuk kell a mise rájuk eső részeit latinul mondani. Ezzel párhuzamosan a népnyelvűség a régi mise mai formájában is jelen van, és biztos vagyok benne, hogy idővel még nagyobb teret kaphat. A ma hívő embere egyébként sem a II. vatikáni zsinat előtti kor embere, aki alig várja, hogy anyanyelvén hallja Isten igéjét és értsen valamit a miséből – ő nem „laikus” többé; Isten szent népének, királyi papságának tagjaként határozza meg magát, alkalma nyílik a tevékeny részvételre, mégis valami mélyebbre vágyik a liturgiában.
El kell mélyedni a több mint ezerkilencszáz éves múltra visszatekintő liturgiában, ahelyett, hogy felülnénk olyan olcsó kijelentéseknek, hogy annál „igazibb” a szentmise, minél jobban hasonlít Jézus Utolsó vacsorájához. Hogy az apostoli korban hogyan miséztek, pontosan nem tudjuk, de két dolog biztos: 1. nem úgy, mint ma, 2. nem is úgy, mint ahogy az Utolsó vacsorán Jézustól látták. A kezdetekhez visszatérni, kétezer év történelmét figyelmen kívül hagyva egyébként is lehetetlenség, ráadásul az Egyház szerves fejlődésének és a Szentlélek folyamatos működésének tagadása is lenne.
Végezzük hát hűségesen a liturgiát, óvakodva attól, hogy bármiféle divatot, giccset, öncélú művészieskedést, érzelgősséget és magamutogatást beengedjünk a liturgikus ünneplésbe, hiszen az a Zsinat tanítása szerint Csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a Forrás is, amelyből fakad minden ereje ( vö. SC 10).
Kérdés:
Mi a jelentősége a kérő imának, amikor Isten úgyis mindentudó, mindenható és jóságos, s pontosan tudja, mire van szükségünk, mi szolgálja az üdvösségünket és mi nem?
Balázs atya válasza:
A kérő imádságban nem Istent „vesszük rá”, hogy jó legyen hozzánk és másokhoz, hanem az ő örök jóságának nyitunk ajtót a magunk és mások számára. Az Úr Jézus maga mondja: „Kérjetek és adatik nektek.” Illetve: „Bármit kértek az én nevemben, megadatik nektek.”
De meg kell tanulni kérni. A „bármi” nem azt jelenti, hogy ami csak az eszünkbe jut. Akárhogyan kérjük, Isten semmi olyant nem ad, nem is tudna adni, ami az örök boldogságunkat akadályozza, ami az üdvösségünkre káros lenne. Nem két ember áll egymással szemben, hanem a teremtmény kér a Teremtőtől, aki előre látja a sorsát, a halál és a feltámadás utáni életét. Az ember azonban semmit nem lát előre. Ebben az összefüggésben kell szemlélni a csodás imameghallgatásokat is. Egy embertől hiába kérjük, nem tud csodát tenni. Istentől csodát is szabad kérni – de mindig azzal az előre elfogadással, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Soha ne felejtsük, hogy Isten nem tud rosszat tenni. Amit kérünk, néha nem adja meg – de ad másvalamit, sokszor többet helyette. Ez Isten előrelátó jósága.
Ezért nem pusztán emberi bizalomnak, hanem a Teremtőbe vetett bizalomnak kell áthatnia a kérést! Ha Isten nem is hallgatott meg – látszólag -, akkor is le kell borulnunk és meg kell köszönnünk, mert valójában meghallgatott, csak még nem tudjuk, hogyan. Bizonyosnak kell lennünk egy másfajta adományban: abban, hogy mégiscsak meghallgatott, de nem úgy, ahogyan mi elgondoltuk. Akkor hiteles a kérő ember magatartása, ha a „nem-meghallgatást” is el tudja fogadni, mint Isten szeretetteljes ajándékát.
Amikor a karonülő gyerek kapkod az éles kés után, és hisztizik, hogy adjuk oda neki, akkor magunkhoz öleljük, de nem kapja meg, amit kér. Nem kell „belebolondulni” abba, ha a dolgok másként alakulnak, ha például szétszakad egy jegyesség. „Istenem, úgy látszik, mást akartál.” Fáj, nem értjük, de megköszönjük, mert tudjuk, hogy nincsen olyan kérés, amit az Isten ne hallgatna meg. Kérjük, hogy gyógyuljon meg a beteg. Ha nem gyógyul meg, akkor talán a kérésünk segített neki, hogy üdvözüljön. Meghal majd, de ott lesz a szentek között, vagy talán kap egy sugallatot, és a halála előtt bűnbánatot tart.
A kérő ima legmélyebb értelme, hogy a kérő ember egész életét és az egész történelmet belehelyezi az Istennel való kapcsolatba. Eleve ez a kézenfekvő emberi hozzáállás, hiszen minden ember személyes kapcsolatokban él. Tehát akkor viselkedik igazán emberként, ha életét az Istennel való személyes kapcsolatban éli - vagyis állandóan kér és megköszön. Egyetlen imameghallgatás fényt vet minden kérő imádságra: az, amikor a názáreti Jézus kiáltott az Istenhez a kereszten. Az Atya meghallgatta őt, és harmadnapra dicsőségesen föltámasztotta. Ebbe az imádságba van belehelyezve az emberi történelem, az egész életünk, hiszen Krisztusban az Atya a mi testünket támasztotta fel. Tehát Isten – szent Fia által – minden ember kiáltását meghallgatta. Nekünk ennek tudatában kell élnünk az életünket, szemlélnünk összes kérésünket, meghallgatott és úgynevezett meg nem hallgatott imádságainkat, a kisebb-nagyobb csodákat, amelyeket életünk során mindannyian megéltünk.
Kérdés:
Jézus Krisztus sokszor beszélt az ő és az Atya egységéről, de nem beszélt kifejezetten Szentháromságról és a Szentlélekről mint isteni személyről. Mire alapozódik a keresztény tanítás, hogy a Szentlélek a harmadik isteni személy?
Balázs atya válasza:
Érdekes, hogy előbb fogadta el a kereszténység a Szentháromságot, mint hogy elméleti módon igyekezett volna hitigazságként igazolni. Azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy két személy között a legnagyobb titok, a legédesebb valóság a kettejük közötti szeretet. Ugyanakkor itt a földön két ember mindig abban a veszélyben van, hogy „elszeret” egymás mellett. Az egyik így szereti a másikat, a másik meg emígy, a kód, amivel szeretik egymást, nem ugyanaz. Esetenként tragikus következményekkel is jár, ha a szeretet ilyen töredékes, esetleges valóság, ha csak valami, s nem maga is egy személy.
Szokták azt is mondani, hogy két egymást szerető ember akkor szeret igazán, ha nem egymásra, hanem egy irányba néznek. Ez az állítás engem mindig idegesített. Ha ketten összefognak és elköteleződnek egy jó ügy mellett, az nagyon szép, de azért valljuk meg, a szívünknek kevés. Ha csak ’valami’ mellett kötelezzük el magunkat, ha csak ’valami’ felé tekintünk együtt, az nem lehet tökéletes szeretet, és pláne nem a szeretet teljessége, mert tárgyiasult szeretetté degradálódik.
Éppen azt tanuljuk meg az Evangéliumból, hogy a szeretet nem valami, nem érzés, nem eszme, hanem maga is személy: a Szentlélek. Ő az Atya és Fiú között áramló Szeretet. Mert az Atya úgy szereti a Fiút, hogy öröktől fogva árasztja felé a Szentlelket, és a Fiú ezt úgy viszonozza, hogy ugyanezt a Szentlelket mintegy „visszaadja” az Atyának. Ez az ő szeretetük kódja, nyelve. Nagyon nehéz ezt megközelíteni, de valamit megértünk belőle.
Ezt a Valakit mi megkapjuk, mint személyt, de mint képességet is. A két embert összekötő szeretet a Szentlélek Isten, aki miközben felbomolhatatlan, örökre szóló köteléket hoz létre kettejük között, egyben a Szentháromság életébe is beletestesíti őket, és arra indítja, hogy ők se maradjanak ketten.
Ez a szentmise köszöntésében szereplő „communicatio Spiritus Sancti”, a Szentlélek közöltetése, illetve közössége. Vagyis a Szentlélek olyan közösségre lép az emberrel, hogy az „én” legmélyét foglalja le, s ezáltal leszünk képesek szeretni, szeretni Istent és szeretni egymást.
Ezért is a legnagyobb szentírási idézet számomra hosszú évek óta a Róm 5,5: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” Ez az „Isten szeretete” kifejezés többjelentésű. Először is azt jelenti, hogy Isten szeret minket, másodszor azt, hogy mi szeretjük őt, és harmadszor, hogy az ő szeretetével szeretjük egymást. Tehát abban a pillanatban, ahogy a Szentlélek belénk áradásával annak a tudatára ébredünk, hogy az Isten végtelenül szeret minket, ebben a pillanatban mi is viszont tudjuk szeretni az Istent, és ugyanezzel a szeretettel szeretni tudjuk egymást.
Szent János evangéliumában az utolsó vacsorán mondja az Úr Jézus, hogy „ahogy az Atya szeret engem, úgy szeretlek én is titeket”. Ez az ahogy és ez az úgy a Szentlélek Isten legszebb neve. És utána azt is mondja, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”,vagyis ugyanazzal a Szentlélekkel, őt adva egymásnak. A sokat emlegetett keresztény szeretet nem egy múlékony érzés, nem is csupán egy bizonyos erkölcsi magatartás, hanem maga a harmadik isteni személy, a Szentlélek.
Kérdés:
Protestáns testvéreink szerint nincs szükség a szentek közbenjárására, mert egyetlen közvetítő van Isten és az emberek között: Jézus Krisztus. Mi, katolikusok azzal, hogy a Szűzanyához és a szentekhez könyörgünk, a szenteket nem állítjuk Jézus helyére, Isten és a megváltott ember közé?
Balázs atya válasza:
Protestáns testvéreinknek igazuk van abban – és ezt bizony nekünk, katolikusoknak is tudatosítanunk kell –, hogy azon a szinten, ahol a megkeresztelt ember Jézus Krisztus érdeméből, a megszentelő kegyelem révén részesül az isteni természetéből, a teremtő Isten és a hívő lélek közé nem állhat senki és semmi.
Ugyanakkor ez nem ellenkezik a szentek helyes tiszteletével, hiszen a szentekhez való fordulás nem áll Isten és az hívő lélek kizárólagos kapcsolatának útjába. Csupán arról van szó, hogy az ember közösségi és történelmi lény, ezért az isteni kegyelem hozzánk való eljuttatásába Isten a kezdetektől fogva mind a mai napig belevon más embereket is. Ez a szentek közösségének és a szentekhez való fohászkodásnak is az alapja.
Egyszer egy protestáns testvérem lelkesen számolt be arról, hogy Billy Graham igeszolgálata által mekkora kegyelmet kapott Istentől. Ezzel ő is elismerte, hogy nem közvetlenül Istentől, hanem egy ember közvetítésén keresztül részesült ebben a kegyelemben.
Mi, akik beleszülettünk a Katolikus Egyházba, szinte olyan természetességgel fordulunk bajainkban a szentekhez, mint a szüleinkhez vagy idősebb testvéreinkhez, kérve segítségüket, pártfogásukat, közbenjáró imádságukat. Ha nem lehetne kéréssel fordulni a szentekhez, ez azt jelentené, hogy beszélni sem lehetne velük. A szentek közössége azonban azért is közösség, mert tagjai élő kapcsolatban vannak egymással.
Az üdvözültek, a szentek ugyanazon világrendbe tartoznak, mint mi, akik a földön élünk, vagy akik a tisztulás állapotában vannak: mindnyájan ugyanarra a Szőlőtőre vagyunk ültetve, és ugyanazon isteni Szeretet jár át bennünket.
A Szentírásban számos példát találunk arra, hogy Isten előtt kedves a szentek közbenjárása, gondoljunk csak Ábrahám alkudozására Szodomáért (lásd Ter 19). A legnagyobb ajándékot Isten a Boldogságos Szent Szűz közreműködésével adta nekünk, akinek igenje által testesült meg Isten Fia a földön, ezért az ő közbenjárása kiváltképp kedves Jézus Krisztus előtt. Ha kétezer évvel ezelőtt Jézus meghallgatta az ő másokért való kérését, például amikor a kánai menyegzőn elfogyott a bor (lásd Jn 2,3-5), vajon ma miért ne hallgatná meg, ha őhozzá fordulva kérünk lelki adományokat (tudva, hogy nem ő a Teremtő, hanem teremtmény, aki Teremtőnk anyjává lett)? Közbenjárását kérni annyit is jelent, hogy ő velünk imádkozik, ahogy tette Pünkösd előtt az apostolokkal (vö. ApCsel 1,14).
Boldog John Henry Newman, akitől anglikán korában oly távol állt a Szűzanya és a szentek tisztelete, az ókeresztény iratok alapos tanulmányozása során meggyőződött arról, hogy a szentekhez való könyörgés nem a Római Egyház által később kitalált gyakorlat, hanem a keresztény hit egyik legősibb megnyilvánulása, melyet a reformáció egyházai – a szentek tiszteletének középkor végi túlburjánzására való ellenhatásként – mindenestül elvetettek.
Kérdés:
Vajon Jézusnak is nehezére esett engedelmeskednie, szót fogadnia a szüleinek, megtenni valamit, amihez nem volt kedve, vagy ez mind csak a bűn következménye bennünk, és őt nem érintette?
Balázs atya válasza:
Azt hiszem, a másokhoz való alkalmazkodás, az engedelmesség a bűntől függetlenül is erőfeszítést kíván, illetve nagy-nagy bizalmat. Gondoljunk csak bele, két ember mennyire más, két külön világ, különböző igényekkel, eltérő ízléssel, sajátos viselkedéssel. Ebben az értelemben el tudom képzelni, hogy olykor adódtak helyzetek, amikor Jézusnak nehéz lehetett engedelmeskednie szülei kívánságának. Olyasféle dac, ellenkezés viszont biztosan nem volt benne, mint ami a mi bűn miatt megromlott emberi természetünkre jellemző. Az ő emberi fejlődése, belső növekedése olyan ártatlan és gyönyörű bontakozás volt, mint amikor a fák bimbót, virágot, levelet, majd gyümölcsöt hoznak, csak éppen tudatos szinten, amitől ez a folyamat még szebb, még értékesebb. A mi fejlődésünk ezzel szemben a bűn miatt teli van fájdalmas bukásokkal és újrakezdésekkel.
Az, hogy Jézus tanult, azt jelenti, hogy mindentudásáról, mindenhatóságáról lemondva sorsközösséget vállalt velünk. Jézus emberi természete nem volt megterhelve az eredeti bűnnel, személyes bűne sem volt, úgyhogy önmagában nem, ugyanakkor a környezetében találkozott a bűnnel és annak következményeivel, s az ezzel való minduntalan ütközés bizonyosan nagyon nehéz lehetett számára. Fokozatosan meg kellett tanulnia, mi az, amit az emberektől el kell viselnie, és mi az, amit nem, miben engedjen és mihez ragaszkodjon, illetve hogyan képviselje Isten ügyét az emberek szolgálatára, de nem kiszolgálva a bűn miatt megromlott vágyaikat. Ez a bűn miatti diszharmónia okozta, hogy az Olajfák hegyén nehéz volt emberi akaratát alárendelnie mennyei Atyja akaratának. De számára természetes volt, hogy mi szolgálja a nagyobb szeretetet, hogy az Atya nem akarhat neki rosszat, ezért nagy bizalommal ráhagyatkozott, egészen utolsó leheletéig a kereszten.
További részletek erről a témáról:
Kérdés:
Hogyan tudjuk megőrizni magunkat a világ romlottságától? Csak nem vonulhatunk ki a világból?
Balázs atya válasza:
Kivonulni a világból más szóval azt jelenti: megtérni. Amint tehát az Ószövetségben a nép Mózes vezetésével kivonult Egyiptomból és a pusztán keresztül az Ígéret földjére ment, úgy bizonyos értelemben Krisztus népének, az Egyháznak is ki kell vonulnia a bűnös világból, amely szép csendben zárójelbe teszi Istent, elsikkasztja a végső kérdésekre való figyelést, és így elveszíti kapcsolatát a valósággal. Kétfajta kivonulás van. Az egyik a szerzetesi életforma. A szerzetességnek az az elsődleges feladata, hogy valamiképpen testileg is exodusban éljen, az eljövendő világért teljesen szakítva a testtel és a vérrel, nem tagadva meg azonban az irgalomban fogant szolidaritást az emberekkel. Ez az egyszerűbb kivonulás, s talán ezért a gyöngék útja.
A másik a keresztény hívek kivonulása, akik testileg benne maradnak ugyan a világban, de nem a világból élnek. Mert más sorsközösséget vállalni a legszegényebbekkel, megértésre törekedni a nem hívőkkel, és más megalkuvó módon a világhoz hasonulni. Az őskeresztények például úgy élték a krisztusi testvériséget, hogy ezáltal – mindenfajta látványos forradalom nélkül – alapjaiban rendítették meg a rabszolgatartó társadalmat. A keresztények ma is bent ülhetnek a parlamentben, a törvényhozásban, ott lehetnek az államapparátusban vagy a hadseregben, de amikor Isten és a császár (a világ) érdeke ütközik, s döntéshelyzetbe kerülnek, nem szabad elfeledniük: utóbbinak csak az adópénzzel tartoznak, előbbinek viszont saját magukkal. Ez nagyon nehéz, és nem is megy másképp, csak ha nap mint nap szemünk elé állítjuk a megfeszített Jézus Krisztust. A mindennapi elmélkedésben őt kell szemlélnünk, Szentlelke által élő és éltető kapcsolatban kell lennünk ővele, hogy a világban élve, szorgalmasan és becsületesen kamatoztatva talentumainkat családunk, közösségünk és az egész társadalom javára soha ne veszítsük szem elől az egy szükségeset: Isten országát, melynek Krisztus által örökösei vagyunk.
Kérdés:
Miért kötelező a cölibátus a római katolikus papság számára, miközben nemcsak a protestáns lelkészek, de még a görög katolikus papok is nősülhetnek?
Balázs atya válasza:
A cölibátus alapja a mi Urunk, Jézus Krisztus példája és rendelése. A megtestesült Ige teljesen vállalta az emberi létet, azonban nem nősült meg, hanem szüzességben élt, mert földi életét teljesen az Atyához fűződő kapcsolata határozta meg. S ő nyilatkoztatta ki, hogy Istennek bizonyos személyekre vonatkozólag az az akarata, hogy ugyanezzel a kizárólagossággal kötődjenek hozzá, mert számukra ebben valósul meg a mennyek országa, ez az Istennel való személyes egyesülés egyetlen lehetősége. A cölibátus mint gyakorlat pedig az apostoli korra nyúlik vissza, az ősegyház nős papjai ugyanis a szenteléssel egyidejűleg feleségükkel megegyezve abbahagyták a házaséletet, s a továbbiakban úgy éltek együtt, mint testvérek. Egyébként a görögöknél és ortodoxoknál sem nősülhetnek a papok, viszont pappá szentelnek nős férfiakat is. E gyakorlat alapja a nagy keleti egyházszakadás utáni (vagyis nem egyetemes) trullói zsinat határozata, mely az egyszer nősült férfiak pappá szentelésének ősi hagyományát úgy értelmezte, hogy a felszentelt nős férfiak papi szolgálatuk mellett folytathatják házaséletüket. (A mai általános szokás nem is ez, hiszen a görög papokat közvetlenül az esküvőjük után szentelik fel, vagyis éppen akkor kezdik el házaséletüket, amikor elődeik abbahagyták!) Egyébként az, hogy a görögöknél pap lehet házasember, püspök viszont csak nőtlen férfi lehet, nyilvánvalóan utal az Úr Jézus tanítására és az ebből kialakuló eredeti szokásra.
A Római Egyházban ezzel szemben később az vált gyakorlattá, hogy eleve a nőtlen férfiak közül választják ki a leendő papokat, akik azután a cölibátust a mennyek országáért vállalják. Lehet ezt a gyakorlatot bírálni, lehet különböző pszichológiai, szociológiai és egyéb érveket felhozni ellene, azt azonban nem szabad megkérdőjelezni, hogy a cölibátus eredete elsősorban teológiai, mert isteni elrendelésből fakad, és a teljes önátadás életformájává alakulva az életszentség kiváló útja. A görög papok családi életükkel példát adnak a szent házasságra, a római papok életformájukkal viszont arról az eljövendő életről tanúskodnak, ahol „már nem nősülnek és nem mennek férjhez, hanem élnek, mint Isten angyalai a mennyben”.
Persze az ember gyarló, és a pap is követ el bűnöket, akár a hatodik parancs ellen is, de Boldog John Henry Newman bíboros érve ma is áll: a házasságban élő protestáns lelkipásztorok ugyanolyan és legalább annyi bűnt elkövettek a hatodik parancs ellen, mint a katolikus papok. Vagyis nem a cölibátus ezeknek a bűnöknek az oka, hanem az áteredő bűntől megsebzett emberi természet rosszra való hajlama, és nem is a cölibátus eltörlése a megoldás, hanem Isten akaratának, hívó szavának hűséges követése.
A cölibátussal kapcsolatban tehát ne azt keressük, hogy szerintünk mi a jobb azoknak a katolikus férfiaknak, akik papságra készülnek, hanem hogy mi Krisztus akarata rájuk vonatkozóan, ahogy azt az Egyház kezdettől fogva felfogta és megértette. És imádkozzunk papjainkért, hogy vállalt életformájukban hűségesen kitartsanak.
További részletek erről a témáról:
Az életszentség titka, 2006-os kiadás: 130-144. o., 2010-es kiadás: 134-148. o.
Kérdés:
Mi a nők hivatása az Egyházban? Miért nem lehetnek a nők papok?
Balázs atya válasza:
Fontos látnunk, hogy az Egyháznak ebben a törvényében nem nőellenességről, a férfijogú társadalom valamiféle csökevényéről van szó, hanem Istentől adott feladatokról és hivatásokról. Kezdettől fogva a férfi dolga a szentély őrzése és szolgálata, míg a nő mint anya maga az élet szentélye. Sőt amióta Isten angyala meglátogatta Názáretben a Szent Szüzet, és tudtára adta, hogy Isten egyszülött Fiát fogja méhében hordozni, kimondhatjuk, hogy az anyaméh Isten utolsó és legkiváltságosabb szentélye lett a földön. Ezért a nő hivatása, a testi-lelki anyaság legalábbis egyenrangú a papi hivatással, amely viszont a férfiak osztályrésze.
Fontoljuk meg azt is, hogy az Egyház anya, s nemcsak azért, mert öléből a keresztség szentségében mindig új nemzedék születik, hanem mert méhében, a szentélyben hordozza Jézust. Ennek a misztériumnak részese és Máriához hasonul minden anya, aki magzatát kilenc hónapon át méhében hordozza és megszüli, minden szerzetesnő és gyermektelen asszony, aki lelki anyaként a rábízottakban Krisztust szolgálja és érte szenved, s minden pap, aki a konszekráció által újból és újból a világnak adja a szentségi Krisztust.
A nők a szeretet ingyenességének tanúi, az ember teremtésében Isten társai, a megtestesülés lehetőségének átérzői. A nő hatalmas méltósága és kiváltsága, hogy saját testéből táplálhatja a kis újszülöttet, majd pedig odateheti az ételt a család asztalára. Ez nem alacsonyrendű munka, hanem az élet szolgálata, királynői feladat, hiszen az Úr Jézus ezt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.” Nem kevésbé fontos az anya szerepe a gyermekek vallási fejlődésében.
Mindig a nők az elsők, akik befogadják Isten titkait, és általuk árad szét a tevékeny szeretet jó illata a családban és az Egyházban is, törékenységük nagy odaadásában, az anyaság vagy a szüzesség életet pazarló ingyenességében.
Balázs atya válasza:
A válás eredendően szembenáll a házasság természetével, hiszen még ha nem ölt szentségi jelleget, a házasság akkor is, lényege, eredete és rendeltetése alapján felbonthatatlan. Ezt a természeti törvényt védi Krisztus és védi az Egyház. És – minden látszat ellenére – védi az emberi szabadságot is azzal, hogy kinyilvánítja, hogy ha az akarat szabad, akkor arra is szabad, hogy valamit szabadon egy egész életre szólóan válasszon. A szentségi házasság felbonthatatlansága jelzi, hogy a férfi és nő szeretete a legnagyobb kiteljesedésre van rendelve, tehát a szentség útja. És mint ilyen nem lehet pusztán emberi vállalkozás, hanem a mennyek országa radikális követelménye, melynek megfelelni csak Isten kegyelméből lehetséges.
Jézus Krisztus parancsa világos: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!” Az Egyháznak tehát nincs felhatalmazása arra, hogy egy érvényes házasságot felbontson, mert azzal a Szentírás, az isteni kinyilatkoztatás fölé helyezné magát. (A református egyház – ahol egyébként a házasság nem szentség – ugyancsak nem bont fel házasságot, csak tudomásul veszi, ha valaki polgárilag elválik, és belátása szerint megáldja azokat, akik polgárilag újraházasodnak.)
A Katolikus Egyház szükség esetén megparancsolja az ágytól-asztaltól való elválasztást, ám ez nem a házasság kötelékének (ligamen) felbontása, mert ilyen esetekben a feleknek tisztaságban és önmegtartóztatásban kell élniük, szentségekhez járulniuk, hiszen fájdalmasan élik az Isten által akart, de az eredeti bűn következményeként megsebzett kizárólagos kapcsolatukat. Így is a szentség útja lehet a házasság, hiszen a kereszten függő Krisztust sem kapott viszontszeretetet, ő mégis imádkozott kivégzőiért és mindnyájunkért. A kereszt és a feltámadás, az örök élet hite ilyenkor különösen felragyog azok életében, akik elválasztva, de el nem válva, fájdalmasan élik a hűséget.
Az is előfordul, hogy a Katolikus Egyház bizonyos esetekben, alapos vizsgálat után semmisnek nyilvánít egy házasságot, vagyis nem felbontja, hanem érvénytelennek nyilvánítja, kijelentve róla, hogy létre sem jött, mert a szentség lényeges elemei hiányoztak, hiába volt a harangzúgás és a nászinduló, a gyűrűhúzás és az egyházi áldás. Persze kényes terület ez is, és a nagyszámú semmisnek nyilvánítás megkérdőjelezi a katolikus házasok felkészítésének minőségét.
Azt, akit házastársa elhagy, az Egyház nem bünteti, hanem segíti, erősíti, gondozza, és arra az esetre, ha kitartva életállapotában a szentség útján marad, megígéri neki az örök életet. De még az elvált, majd polgárilag újraházasodott híveit sem taszítja el az Egyház, hiszen – a közhiedelemmel ellentétben – attól, hogy szentségtörő életállapotuk miatt nem áldozhatnak, még nincsenek kiközösítve. Lelkipásztori gondoskodás veszi őket körül, melyben éppen azért bízhatnak, mert az Egyház hűséges Krisztushoz, aki által ők maguk is új, isteni életre születtek a keresztségben a Szentlélek erejéből.
További részletek erről a témáról:
Az életszentség titka, 2006-os kiadás: 109-129. o., 2010-es kiadás: 113-133. o.